70DoKOrI9

Nyilván tudod, hogy ez nem kívülről ránk kényszerített zűrzavar.Ez a bensőnk kivetülése. Nem szívesen találkozunk önmagunkkal. Az individuális személyiség - a kis „én" -önvédelme kifelé fordítja a figyelmünket, és elménket örökös aktivitásban tartja. Mindig „rezgünk". Az „én"csendben félni kezd. A nyugalomtól nyugtalan lesz. Az „én" önfenntartó ösztöne néha olyan erős, hogy inkábbmegőrül, mint hogy életét az isteni sorserők sodrására bízza.Inkább megőrül, minthogy normális legyen. Ezt a zaklatott állapotot nevezem egyedüllétnek. Teljesenmindég}', hogy úgy vagy egyedül, hogy nincs senkid, vagy úgy, hogy sokan vannak körülötted, akik a terhedrevannak. Egyedül vagy akkor is, ha társra vágysz, s akkor is, ha menekülni akarsz egy párkapcsolatból, mert a„társad" nem igazi társad. Egy népes család éppúgy lehet pokol, mint egy agglegény egyedülléte, aki magánakfőz. Néha egy „hozzátartozó" több szenvedést tud okozni, ha valójában nem „hozzád tartozik", mint havadidegenek között élnél, akikhez semmi közöd sincs. Az egyedüllét lelki kérdés, és annál nehezebb, minéltöbb ember között kell megélni. Sok házasember irigyli az agglegényeket, s az agglegények a házasokat. Pedigmindketten csak egyedüllétük rabjai. Egyikük sem tudja a lényeget, hogy a másik ember nem, tudja megoldaniaz én életem legnagyobb gondját: nem tudja elintézni, hogy saját lelkemet a barátommá tegyem.*Nem kis feladatra vállalkozol, ha a lelkeddel barátságot akarsz kötni.Hasonlít ez a musztáng befogásához és megszelídítéséhez, melyről csodálatos vallomást olvastam északamerikaipréri indiánoktól.A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.Nem akarnak.Nagyon nem akarnak.A végső lázadás határáig nem akarnak.Rettegnek tőle.Vadul menekülnek előle.Meg kell tanítani őket - így mondják - „a jót akarni".Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat - azt mondják, nem „betörni" kell avadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogya szelídség az ő igazi, boldog természetük.Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van:Az egyik az erély.A másik a gyengédség.(Erély helyett „szigort" is írhatnék, de a magyar „erő"-ből képzett „ erély "jobb szó.)Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. „Lónyelven"beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka, csak annyit hallani belőle, hogy: hóóó... hóóó... hóóó...hóóóó...A gondolat a lényeg, nem a szó.- Hóó... hóóóó... hóóó - mondja az indián, mély torokhangon. - Hóóóóó... hóóó...Ernbernyelven ez nem jelent semmit.Nincs értelme.De a ló érti.Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, és eztroppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza, vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó:laza.Ez a szeretet az erély nyelvén. Te döntesz, nem én! - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked.Az erély nem tévesztendő össze az erőszakkal. Az erőszak rabszolgákat csinál, az erély társakat, barátokatnevel. Az erőszak a lealjasítás, az erély a megnemesítés eszköze.A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. És gyenge. Tévedés! Ezcsak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen, és nagyonkemény lehet.Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van.Ezután végigsimogatja a remegő paripa fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy aszagához hozzászokjon. Aztán bal oldalát simítja végig. Majd a jobb oldalát. Majd lassan a lábait - vagyis a39