70DoKOrI9

6. fejezetMiért sír a csecsemő?Nincs fájdalmasabb, mint az embergyerek kétségbeesett üvöltése. Mosolyogni szoktunk rajta, és nyájasanlegyintünk: „Sír akicsi."A csecsemő sírását, bár szinte szétrepeszti a dobhártyánkat, a szívmelengető hangok közé soroljuk: élet jött avilágra, s ez bizony ezzel jár, „sír a baba".De mennyit!Ha összehasonlítjuk a kölyökkutyák cincogásával, a tátogó madárkák csipogásával, a néma csikókkal, ahosszú lábaikon billegő csendes kis zsiráfok, a néha-néha felnyivákoló oroszlánkölykök, párducok, vagybármiféle állatfaj kicsinyeinek békés viselkedésével, azonnal látjuk, hogy az emberkölyök bajban van.A világrajövetelnek hasonló tragédiáját semmilyen más fajnál nem tapasztaljuk.Az új lény gyengeségét igen - bár azt sem ennyire. Egy kis-csikó húsz-harminc perc után már ügetni tud azanyja mellett. Az embergyerek évekig marad teljesen kiszolgáltatott.Ha valamit nem értünk, rögtön kitalálunk egy magyarázatot, hogy megnyugtassuk magunkat.Például azt, hogy a csecsemőnek, aki az anyaméhben megismételte a törzsfejlődésnek minden szakaszát, mosta „vízi" életről át kell térnie a szárazföldi „tüdős" életre, s ez nagy megrázkódtatással jár.Mondjuk azt is, hogy a tej még új neki, csikar tőle a hasa.Hogy most tanul szopni, és ez nagyon strapás szegénynek.Nő a foga.Később azt mondjuk, hogy éhes, szomjas, nyugtalan, viszket a bőre. Csípi a pisi, marja a kaki, hiányzik neki amama, a mozgás, a riogatás, a törődés. Mondjuk azt is, hogy ezzel a kétségbeesett süvöltéssel csakkövetelődzik, jelezni akarja, hogy ő is a világon van, vagy egyszerűen csak tanulja használni a beszélőszerveit,edzi a hangszálait - azért bömböl kétségbeesetten, mert gyakorol, mint egy tenorista. Beénekli magát az életre.Mindent kitalálunk, hogy megnyugtassuk magunkat. A papák - ha csak tehetik - messze költöznek agyerekszobától, hogy ki tudják aludni magukat.Az anyák azonban szolgálatban maradnak. Nemcsak azért, mert náluk van a tápláló tej és a vigasztalás,hanem azért is, mert ők azok, akik - még ha igyekeznek is - a gyereksírás megfejthetetlen üzenetén képtelenektúltenni magukat. Bármiféle magyarázattal próbálja nyugtatni őket a mai tudomány, érzik, hogy picijük bajbanvan.Egyetlen lény sem üvölt annyit, mint az embergyerek, és hozzáteszem, maga az ember sem sír annyit egészéletében, mint csecsemőkorában.Ha anyánk magnóra vette volna a hangunkat, s most lejátszanánk, úgy hallanánk, végigbőgtük az egészcsecsemőkorunkat. Sok liter könnyet zokogtunk el, és sok száz órát bömböltünk, szüleink és szomszédainkbosszúságára - mert amennyire fejletlen még a csecsemő szervezete, annyira fejlettek a hangadó szervei: a babasírását csakis a mentőautók vészjelzéséhez lehet hasonlítani. A sírás oka pedig elsősorban nem testi. Ha testi okalenne, az állat is végigüvöltené az ifjúságát. A sírásnak két oka van. Az első röviden ennyi: Embernek lenninehéz.Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a halálig végigkísér a félelem és aszenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül.Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem ülik erről beszélni. Minélsötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbáljabecukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.A boldogtalansághoz vezető úton egyetlen útbaigazítás van: „Itt a Földön a Paradicsom!" Azok a létrontó erők,melyek a „fogyasztói társadalmat" irányítják, tévedhetetlen ösztönnel, sőt ördögi tudatossággal dolgoznak a„földi Paradicsom" létrehozásán, mely megpróbálja Las Vegasnak álcázni még azApokalipszist is.(Nincs riasztóbb látvány, mint amikor az amerikai élet omlik össze, az ultramodern toronyház, a floridaikastélysorok, amikor a New Orleans-i vízözönben bőrüléses hófehér Lincoln Continental limuzinok lebegnek avégítélet szennyes vizében. Egy szegény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol az áradó vízben, szomorúlátvány, de nem olyan leleplező: látszik, hogy mindig közel élt a bajhoz, még ha mindenét elvitte is az ár, előbbutóbbföl fog állni valahogy. De amikor az álboldogság dől össze, abban mindig van valami leleplező: minthaegy mesevilág díszleteit röpítené el a hurrikán, vagy öntené el a közönyös tengerár.53