70DoKOrI9

Vagyis a szeretetre.De ez sajnos nem valósult meg.Nincs szeretet.Ezért recseg-ropog az egész, s mint látod, az összeomlás fenyegeti.De más utunk még sincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nemcsak énjárok önös világomban, hanem te is a sajátodban. Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogymindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt: ha összekapaszkodunk, bárte is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást - két önző magán világ -, talánösszejövünk. Talán segítünk egymáson. Jóságos kezeinkkel" talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogatókötelékeit.Látod, vannak jó és rossz kezek is.Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről. Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy,és segítenek egymásnak élni. Vak vezet világtalant. Lehet, hogy ilyenkor önzésünk buborékai szétpattannak, smindketten belekerülünk egy olyan világba, mely nem varázslat többé, hanem valóság.Ez a szeretet világa.Az együtt világa.Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.A többi nem az.A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk.Mi azt hisszük, hogy az a „valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság ahétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, avásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „ Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!"-miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam!Itt akarok élni, örökké!"Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.Felébredünk.Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk agörcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.Saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek.De ha ez eloszlik, egymásban felébredünk.Ez a valóság.Együtt... Veled... Velem... Benned... Bennem.S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valóságban éltünk.Hanem a saját, önző varázslatunkban.Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk.Most már elmondhatom egy másik alapvető élményemet is - csak azért, hogy kulcsot adjak a saját„varázsvilágomhoz".Nyilván te is tudod, hogy aki társat keres, inkább a másikra figyel, mint hogy csak mondja a magáét.Márpedig egy író szüntelenül beszél. Nem hallgat meg senkit. Az írás magányos tevékenység. Az agyönyörűség szüli, hogy az ember végre beszélhet. Kinek? - Nem fontos. Egy mű akkor is megszülethet, hanem olvassa el senki. Egészen kiváló alkotók nem sokat törődtek az olvasókkal. Ha már szeretetről beszélünk,hadd áruljak el valamit: egy író általában sokkal jobban szereti a papírt,, mint az embereket.Én nem így írok.Talán, mert elsősorban színpadi szerző vagyok. Megszoktam, hogy írás közben látom a színészeket, akik azáltalam megálmodott szerepekbe beleöltöznek - akik az én varázsomat segítik a saját varázsukkal megoldani.Ilyenkor tényleg egymás álmaiban járunk. A színész ott sírja el magát, ahol én is elsírtam magam, ott kap aszínpadon a szívéhez, ahol írás közben az én szívembe is belenyilallt valami. Nagy élmény látni, ahogyösszekeveredik a lelkünk: egyformán lélegzünk, egyformán emelkedik a pulzusszámunk is.Ez szeretet-működés.De hogy ez mennyire rejtélyes kapcsolat, arra akkor döbbentem rá, amikor a „Szomorú vasárnap"című.darabom müncheni előadásán meghalt a főszerepet alakító német színész, Erich Kleiber. Tízszer vagytizenkétszer játszotta el Seress Rezsőt, a „füttyös muzsikust".Az utolsó előadás közben meghalt.7