70DoKOrI9

Velem például egy ilyen karambol során az történt, hogy az autóm, mely az ütközés első pillanatában méghalálos ellenségem volt, és meg akart ölni, a lélekjelenlét második pillanatában már a barátommá vált.Együttműködött velem, mert én is együttműködtem vele. Igyekeztem a földön forgó csattogó, csörömpölőkocsiban úgy fordulgatni, hogy minél kevésbé ütközzünk egymással: amikor fölrepült a magasba, énlehúzódtam, amikor a bal oldalára csapódott, én jobbra lapultam, amikor jobbra, akkor balra húzódtam.Ekkor - talán három-négy végtelenül belassult másodpercről van szó - tudtam, hogy a világ nem ellenem,hanem értem van.Nem akar bántani. Együtt vagyunk. Mégpedig nemcsak én és a külvilág - vagyis testem és a recsegő-ropogóautóm is -, de lelkem és a testem is. A tudatom és az ösztönöm is. Soha ezt az egységet nem éreztem, hogy azösszes izmom éppolyan bölcs, mint az agyam - anélkül, hogy „szólnék" a kezemnek, zseniálisan működik.Megszűnt a bennem a „reflektáló ész" uralma. Nem azért, mert VALAKI diktálta, mit tegyek, hanem mert ez aVALAKI benne volt minden sejtemben. A gyomromban, az agyamban, az ujjaimban, az idegeimben. Nehéz eztelmondani, de minden idegsejtem tudta, hogy mit akar az Isten, anélkül, hogy szóltam volna nekik. Valaha csakolvastam erről az egységről: keleti harcművészek mondják, hogy az ember ilyenkor a hasából gondolkodik. Ésminden porcikája tudja, mi a dolga. Test, lélek, szellem csodálatos egysége ez. És ugyanakkor a külvilággalvaló egység is. Ez volt az első élményem.Ekkor már nem a halálfélelem, működött bennem - azt még a csattanás pillanatában éltem át, borzalmasvolt! -, hanem a sérthetetlenségnek, a halhatatlanságnak a bizonyossága.Tudtam, hogy nincs baj.Minden halálfélelem két stációból áll. Az első az iszonyatok iszonyata - a második a félelemnélküliség. Azelső a borzalom. A második a nyugalom. Az időtlenség érzete. Ebben a lelkiállapotban a világ nem ellenem,hanem velem van. Minden azért történik, mert meg kell történnie, s egy olyan magasabb szempontból, amifeltétlenül jó.Ego nélkül nem gondolkodunk. De ha belenézel ebbe a „nem-gondolkodásba", talán ez van benne: „Az is jó,ha életben maradok, az is jó, ha nem. Nem az a kérdés, hogy élek, vagy meghalok - mert halál nincs! - hanemhogy itt maradok-e, vagy sem. Most dől el. Bármilyen irányba - biztos, hogy jó irány lesz."Az iszony utáni tiszta pillanatban élet és halál között nincs különbség.Így működik a lélek a halálpánik utáni nagy nyugalomban. Ha egyáltalán visszaidézhetek utólag azok agondolatszikrák, amelyek ilyenkor felvillannak bennünk, mind erről a félelem nélküli szabadságról szólnak.Mégpedig úgy, hogy az eddig ritkán tapasztalt Igazi Tudatunk és a szervezetünk, vagyis lelkünk és testünkteljesen együtt működik. Szellemünk azt „gondolja", amit tüdőnk, az izmaink, a gyomrunk és az idegzetünk. Es alábujjunk éppolyan zseniális, mint a központi idegrendszerünk. Értelmünk és ösztönünk eggyé válik, és ugyanaztakarja.Az ilyen állapotra, és csakis az ilyenre mondhatjuk, hogy sorsunkat Isten kezébe tettük.Ez nem passzivitást jelent, hanem azt, hogy nem egónk parancsára cselekszünk.Szavakkal kifejezhetetlen Egység működik bennünk.Ebben a helyzetben minden jól van. Amit eddig külső ellenségként éltem meg, az most lényem részévé vált,és együttműködtem vele.Ez volt az első élményem. Hogy a világ sodrásirányába kerültem. Minden, amiről azt hittem, ellenem van ésmeg akar ölni: velem van.Együtt vagyunk.A második élményem még döbbenetesebb. Ezt akkor éltem át, amikor kimásztam a roncsok alól. Ujjaimbólvér csurgott, mert bele tenyereltem az üvegcserepekbe. Föltápászkodtam, és úgy éreztem, százszor olyan erősvagyok, mint a karambol előtt.Soha ilyen erőt nem éreztem magamban!Szerencsére egyedül vezettem, de ha bárki lett volna a roncsok alatt, gond nélkül megemeltem volna a többtonnás autót.A másik kocsiban, amelyik nekem rohant, két rémült kisgyerek ült, és egy ájulás szélén didergő asszony, akihozta haza a kicsiket az óvodából. Ot nem szabadította föl a lélekjelenlét élménye. Azt hitte, megölt engem.Ájult iszonyattal bámult rám. Látta, hogy élek, de vérzek. Odamentem hozzá. Két tenyerembe fogtam a fejét.Belenéztem a szemébe, és azt mondtam (nem is én, hanem az a Valaki, aki abban a pillanatban voltam): - „Nefélj! Túl vagyunk rajta." Ezt szinte önkívületben tettem. Mégis tudatosan. Nem tudtam mit teszek - és mégistudtam! A szavakat mintha valaki más mondta volna bennem. Abban a csodálatos állapotban, tudtam (vagypontosabban: Valaki tudta bennem), hogy ezt kell tennem, és ezt kell mondanom. Utólag visszagondolva nem isa nő, hanem a gyerekei miatt. De ebben nem vagyok biztos...Később persze újra félni kezdtem. Dühös lettem. Meg is gyűlöltem a „gyilkosomat". Főleg a két neveletlen,62