70DoKOrI9

tenyér-e.)*Sokféle imádság van.De az igazi imádság az, amikor valaki az Istennel mint barátjával beszél.Ezért ha Istenhez szól: tegezi.Ez a „te" árulkodik arról a mélyen átérzett tudásunkról, hogy akihez szólunk, lelkileg közel van hozzánk.A legközelebb.A „te" az egyetlen barátunk, aki nem hagy el sohasem.Akárhová képzeled el Istent, a kozmoszba vagy a szívedbe, ott van veled. Akkor is, ha már mindenkielhagyott. Amikor már mindenki elment; leoltották a lámpát, a nővér kiment akórteremből, az orvos lemondott rólad, és a rokonaid elsirattak: a Te ott marad veled.Boldog az az ember, aki önmagának a legjobb barátja. Aki tud őszintén beszélni magával, és képesmegfogadni a saját tanácsát.Viktor Franki, az Auschwitz poklát megjárt nagy pszichológus azt mondja:„Nemrég visszatértem ahhoz a meghatározáshoz, amely így hangzik: Isten legbelső monológjaink partnere.Amikor teljesen egyedül vagyunk, amikor legvégső magányunkban és legvégső őszinteségünkbenönmagunkkal folytatunk párbeszédet,jogos, hogy belső beszélgetésünk partnerét Istennek nevezzük - tekintetnélkül arra, hogy ateistának, vagy hívőnek tartjuk magunkat. A különbség csak akkor válik észlelhetővé, ha azateista azt mondja, hogy ez csupán egy benső monológ, a hívő pedig azt, hogy párbeszédet folytat valakivel, akinem ő. De valóban fontos, hogy a végső magány látszatmagány-e, vagy sem? Nem inkább az a fontos csak,hogy az őszinteségünket előhozza? Ha van Isten, meg vagyok győződve róla, hogy nem fogja rossz névenvenni, ha valaki összetéveszti Őt saját magával." Franki nagy titkot tud.Az ember soha sincs egyedül. Még ha senki sincs körülötte, s akik vannak, a halálos ellenségei, akkor is ottvan valaki, akihez bajában beszélni tud, s aki válaszol: ő maga.Döbbenetes, hogy amíg legtöbben úgy jöttek vissza a koncentrációs táborok poklából, hogy nincs „Isten" -Franki éppen ott találkozott vele. Mégpedig úgy, hogy elkezdett önmagával beszélgetni. És egyszer csakmeghallotta, hogy belülről valaki szól hozzá: nyugtatja, biztatja - és főleg erőssé teszi. Találkozott a barátjával.Miközben rettegett, éhezett és elmondhatatlanul sokat szenvedett, mindent megbeszélt a barátjával - azazönmagával. Fontos dolgot tanult tőle. Azt, hogy az életnek értelme van.Ezt Auschwitzban tanulta. Nem a náciktól és a kapóktól, hanem a benső barátjától. Azt mondta neki, hogy aszenvedéseinek értelme van. És ha meg kell halnia, annak is értelme lesz. De biztatta, hogy nem fog meghalni.Túl fogja élni a borzalmakat, Éppen azért kérte, hogy járjon itt nyitott szemmel, figyelje önmaga és társaigyötrelmeit, mert ha egyszer elmúlik majd ez az iszonyú világ, és valahogy kiszabadul innen, elviszi magávalazt a tapasztalatot, hogy még a pokolnak is mélységes értelme van!Ilyesmiket mondott neki a barátja.Ebből a gondolatból született meg a pszichológia bécsi iskolájának legértékesebb tanítása: minden bajunkforrása az élet értelmének elvesztése.Mert az még a pokolban is megtalálható.(Képzeld el, hogy bármiféle hétköznapi bajoddal egy ilyen orvoshoz fordulsz. Elhagyott a feleséged,elvesztetted az állásodat, szorongsz a jövőd miatt vagy szexuális problémák gyötörnek - és ott van előttedvalaki, aki a pokolból jött ki valaha, összeverve, fogatlanul és éhezve, egy ember, akit felszabadulása után az ahír fogadott, hogy agyonverték a feleségét. Ott áll előtted, és mosolyog rád! És erőt ad. Es derűt. És aztmondja: „Minden bajod oka, hogy nem látod életed értelmét. "Valamennyi gondod tűszúrásnyi kellemetlenség az ő borzalmaihoz képest, de látod, még ott, a pokolban isműködött az igazsága.Hogy mi ez az „értelem" - vagyis életünk értelme, azt Franki sohasem fogalmazta meg. Azt mondta,mindenkinek más. Minden életnek más értelme van - de van! A tiednek is, az enyémnek is. Mindenkiének. Dehogy mi, azt csak magad tudhatod, ha a Barátod megmondja neked. Életünk értelme bele van csomagolva abbaa történetbe, amelyet éppen élünk. Viktor Frankinak például az volt, hogy legyen orvos és gyógyítsa a betegeket.És mivel ezt tudta — mert a barátja megsúgta neki -, máris hozzáfogott a dolgához, még ott, Auschwitzban. Úgyfogta föl, hogy tanulni jött ide. A koncentrációs tábor számára munkatereppé vált, és a szenvedések, amik érték,hasznos tapasztalatokká. És amíg a többiek értelmetlenül szenvedtek, ő gyógyított - már amennyire ott lehetett -és készült a jövőre. Ez a készülés nem volt más, mint a borzalmak nyíltszemű átélése. Azt vizsgálta önmagán,hogyan viselkedik a lélek a végső bajokban, s hogyan tudja megtalálni a gyógyító harmóniát a legnagyobb160