70DoKOrI9

15. fejezetA nagymama néz!Nagy dolgokat elfelejtünk, s egy jelentéktelen pillanat néha olyan elevenen él bennünk, mintha most történtvolna. Nem is kell „emlékezni" rá, közvetlenül a tudatunk felszíne alatt lapul, bármikor fölbukkan.Ez is egy ilyen pillanatom (több mint fél évszázada történt):Állok a Palatínus strandon. Egy szép nő (vagy kislány?) áll nem messze tőlem egy gyékényen. Az arcára nememlékszem, a testére sem, a hajára sem, arra sem, mi volt mögötte, víz, fa, bokor, csak tudom, hogy szeretnékmegismerkedni vele, de nem merek.Vagyis csak magamra emlékszem.Az egyik hang azt mondja bennem: „Menj oda!"Egy másik hang meg azt mondja: „Maradj itt!"Az egyik hang azt mondja: „Menj oda hozzá! Mit veszíthetsz?"„És a szégyen?"„Miféle szégyen? Lehet, hogy neki is hiányzik valaki!"„És ha nem hiányzik?"„Akkor mi van?! Legalább lépni mertél! Menj oda!"„Nem!"„Miért nem?"„Félek."Amint látod, ez egy mulatságos kiskamasz-történet.De ezzel nincs vége. A két hang egyre vadabbul kezdett üvöltözni bennem. Némán ordítottam magammal.Végül egy idegen erő meglökött, odataszított a nő felé: MENJ!...És most jön az, amit sohasem felejtek el. A lelkem már majdnem megadta magát. Már majdnem elindultam.Már majdnem mentem volna felé. Ahogy jéghideg vízbe ugrik az ember. Lesz, ami lesz! Egy örvény működött,nem is bennem, talán a nőben, és szívott maga felé - miközben nem tudtam menni! Képtelen voltam, mert akezem görcsösen megmarkolt egy vékony fatörzset. Úgy szorította, hogy lejött róla a bőr.Érted?A lelkem küldött, a kezem nem engedett!Pontosabban valaki, aki lelkemet, ösztönömet irányította, odalökött egy idegen ember felé, miközben egymásik valaki, aki a kezemet (és az életemet!) irányította, nem eresztett.Ma is érzem a görcsöt, ahogyan szorítottam a fát. Fájt, és nem tudtam parancsolni az ujjaimnak.Végül nem mentem.A kezem volt az erősebb.Vagyis az életemet nem a vágy uralta, hanem a félelem. Nem a TE vonzása, hanem az ÉN rémülete.Biztos láttál már kisgyereket, aki úgy szorított valamit, hogy képtelen volt elereszteni: a görcs, ami ujjaitmarokba rántotta, erősebb volt benne minden rábeszélő jó szándéknál.Így jártam én is.Ha abban a pillanatban meghalok, bizonyára gondot okozott volna, hogyan fejtsék le merev ujjaimat afatörzsről.Mi volt ez?Gátlás?Én-görcs?Félelem?Mitől?Mi az, ami bennünket önmagunkba zár?Mi ez a börtön, amiből nem tudunk kitörni?Ez a kettősség végigkíséri az életemet. Add oda magad!Nem!(Ez nemcsak a „nagy ügyekre" vonatkozik, hanem az egész kicsikre is. Bárkivel beszélek, a kérdés ott lebeg:162