70DoKOrI9

állapot a kábítószeres függőséghez: hol boldogság, hol gyötrelem. Az én-tudat azonban lassan-lassan visszatér,kijózanodunk - s eljön az idő, amikor már nem is tudjuk felidézni magunkban az „önkívületnek" azt azállapotát, amikor „szerettünk".Elmúlik.A lélek kijózanodik, és folytatja tovább sivár, önvédelmi hadjáratát.Az érzelmi alapon létrejött közösségek élete múlékony.Legyen az szerelem, házasság, egy futó barátság, vagy éppenséggel valamilyen pártbéli összetartozás.Az összetartozás kalandja itt hamar véget ér, és csak kevesen tudják, hogy mindez csak előjátéka a valódiszeretetnek.Innen vezet az út tovább - az önelvesztés után, a koldussá válás után Önmagam megtalálásához.Az első stáció: elvesztem azt, akit eddig énemnek hittem.A második: megtalálom azt, aki valóban ÉN VAGYOK.Magamra ébredek.Ebben az új lényemben legyőzhetetlen leszek. Mert ez már nem külön-én. Ez Egyetemes Én - nemcserépkályhával fűt, hanem atomerővel. Vele van minden.Akit összevertek, megaláztak és megöltek a Golgotán, Jézus énje volt.Gyenge, magányos, megverhető, megkínozható, megölhető.Vesztes - mint minden ember.De aki föltámadt, és aki János látomásában, a Jelenések Könyvében visszatér, az a Valódi Krisztusi ÉN,akinek végtelen hatalma van. A győztes. Az erős. A megölhetetlen. Akinek erejétől a szeretetlen világösszeroppan.A „tökéletes szeretetnek" emberi ésszel felfoghatatlan, végtelen hatalma van.És most végre visszatérhetünk a „Hogyan? "-ra.Hogyan lehet hát félelmünket legyőzni?A választ már tudod: szeretettelMégpedig nem szentimentális szeretettel - az csakis gyengeséget szül -, hanem „tökéletessé vált" szeretettel.Idáig eljutni azonban nehéz, mert... mondjuk ki... ehhez valamilyen formában meg kell halni.Lényegében arról van szó, hogy amit megéltünk a „lélekjelenlét" állapotában, azt egyetlen szikrányi villanáshelyett tartós fénnyé tegyük magunkban. Ha sikerült volna a karambolom után, lemosva arcomról a vért, éselintézve a szükséges formaságokat, hazamenni úgy, hogy a lélekjelenlét állapotából nem esek vissza többé, hasikerült volna benne maradnom ebben az önfeledt „nyugalomban", most elmondhatnám azt, hogy nem félek.Hogy „tökéletessé lettem a szeretetben".Ez azonban szinte lehetetlen.Azért mondom, hogy „szinte", mert valaha, amikor az ember nemcsak papolt, hanem meg is tudta csinálni,amit mondott, rendelkeztünk még olyan lelki, testi gyakorlatokkal, melyekkel a félelem nélküliség állapotát fenntudtuk tartani magunkban.Ez egy életen át tartó munka volt.Beavatásnak hívták, mely nem csupán egyszeri alkalmat jelentett, hanem azt is, ami utána következett: egyéletrendet. Napi, rendszeres gyakorlatot.Ahogy már írtam, Jézusnál is láthatod: miközben tanított, folyamatosan „dolgozott" is magán, kezdve anegyven nappal, melyet a pusztában töltött, ahol megvívta lelkének csatáját a kísértéssel, egészen odáig, hogyéletének szinte utolsó napjáig mindig igyekezett magára maradni. Figyeld meg: rendszeresen otthagyja atöbbieket, nemcsak a sokaságot, de még a legkedvesebb tanítványait is, és egyedül folytatja a saját lelkén valószüntelen munkálkodását.Ez a „vízen járás"- csoda is úgy esett, hogy előzőleg lemaradt, előre engedte tanítványait a tengeren,miközben ő a parton, tökéletes magányban munkálkodott önmagán. De közben leszállt az éjszaka, kitört avihar, látta, hogy barátai bajba kerültek, és utánuk sietett. És vitte magával emberfeletti hatalmát. A „sziddhit",ahogy a jógik nevezik.Mi, mai emberek nem ismerjük a megvalósításnak ezt a hatalmas munkáját. Abban a gyermeteg illúzióbanringatjuk magunkat, hogy a világ legnagyobb csodája ingyen a miénk lehet, munka nélkül, csupán azzal, hogykapunk valakitől egy hasznos tippet.Nem így van.67