70DoKOrI9

az anyja, bár érzelmileg szorosan rátapad, valójában nem szereti!Mert ha valóban szeretné, nem féltené annyira, hanem bízna benne!(Aggodalmaskodó anyák gyermekei ösztönösen kételkednek anyjuk szeretetében, és le akarják rázni őketmagukról. Ez a „Vedd föl a sapkád, mert megfázol!" - típusú mamák nagy fájdalma. Nem látják meg azindulatot, amit szavaik kiváltanak. Lehet, hogy meglep, amit mondok, de a gyerekek többsége tudja, hogy eznem valódi szeretet.)Egy madáranya, aki sokáig a teste alatt őrizte pucér fiókáit, amikor megnőnek és a fészek szélén dideregve,remegő szárnyaikat kiterjesztve az alattuk tátongó halálos mélységbe merednek, egyiket-másikat finoman mégmeg is taszítja: „Indulj el végre, s ha zuhansz is egy pillanatig, utána röppenj föl az égre!"Ez már valódi egységélmény!Az ilyen madármamát ugyanis nem csak a kicsinyeihez fűzi bizalom, - hanem a Természet Anyához is, akigyámoltalan fiókáját megtanítja mindenre, amit tudnia kell. A madármama bízik a Madáristenben. Merésztanfolyam ez. Halált megvető bátorság kell hozzá, és főleg elképesztő hit, hiszen egy-két gyakorló körrepülésután több ezer kilométeres vándorútra indulnak el együtt. És felváltva alszanak majd közben.De mennek. Alvás közben is bíznak egymásban. És magukban.Ami pedig az óceánok felett szálló madárrajokat összetartja, az nem valamiféle kölcsönös érzelmiaggodalom, nem a „Vigyázz magadra, picikém, az isten szerelmére!" és a „Ne félj, papa, jövök utánad!" - hanemvalami rejtélyes összetartozás. Harmónia, amely nemcsak energetikai jelenség, tehát egy közösen átélt erőmezőhatása, és nem is csak érzelmi kérdés, hanem mindezeknél sokkal több. - A természettel átélt egység élményérenincs szavunk. Benne vannak valamiben, ami bennük is van. Bennük van a Hold, a Nap, a csillagok és az emberszámára érzékelhetetlen, titkos áramlatok.Ez a szeretet.Sokkal több, mint érzelem.Az érzelmi szeretettel más gond is van.Elmúlhat.Vagyis nemcsak a térbeli, az időbeli távolság is gyengíti.Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam.Ez romlékony.Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja.Az idők során lehet belőle közöny - a „Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunkmagunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.Életünk hajója sodródik előre, s ők a farvízen eltűnő, távolodó hullámokba vesznek.Lemaradnak.Arcuk, mint a vízmosta fényképek, elhalványulnak és szétfoszlanak.Idegenné válnak.A szerelem forró vonzalmát olyan hideg közöny válthatja fel, hogy még az egykori szerető halála sem fáj.Az ember néha úgy emlékszik vissza egy-egy ilyen elmúlt érzelmi kapcsolatára, mintha az előző életébentörtént volna.Vannak szerelmeink, akiknek arcát is elfeledtük.„Ki ez?!"Az érzelmek kihűlése azonban csak az egyik tragédiája ennek a „szeretet”-nek.A másik, amikor hőfokát megtartja ugyan, de átcsap önmaga ellentétébe.Gyűlölet lesz belőle.Ez az érzelmeink poláris természetéből fakad.Vonzás nincs taszítás nélkül.És taszítás sincs vonzás nélkül.A kettő: egy.Az érzelmi szeretet árnyéka: a gyűlölet. Ott lapul mögötte.És a gyűlöletben mindig fölfedezheted a visszájára fordult érzelmi szeretetet. Még egy verekedésnél is a „Mivan, szidod az anyámat?!" érzelmi indoka kell ahhoz, hogy a gyűlölet elszabaduljon, vagyis, hogy gyilkosindulatomat, még önmagam előtt is, azzal igazoljam, hogy a szeretet sérült meg bennem. Ezért állok bosszút. Hamegnézed a bűnügyi statisztikákat, azt látod, hogy az erőszakos bűncselekményeket nem is annyira a hűvösérdek, mint a gyűlöletbe fordult forró vonzalmak váltják ki. Ez nemcsak a magánéletben, de az emberiségtörténelmében is így van: a szeretet nevében több ember halt meg, mint végelgyengülésben.Minden érzelmi közösségnek szüksége van ellenségre. A vonzalom ellentétét, a taszítást meg kell élnie. Titkos27