70DoKOrI9

tőlem? A lelkembe akar költözni, ahol gyakran nekem sem jó? Vagy bele akar ráncigálni a saját lelkébe?MIÉRT AKARJA ELVENNI A SZABADSÁGOMAT?!"Ugye, milyen ismerős gondolatok?És az utolsó a legdöntőbb:Minden szerelem vagy szeretet úgy lép az életünkbe, hogy elkéri a szabadságunkat.Ha belemegyünk, nem tehetjük azt, amit akarunk.)*Amikor emberek találkoznak, meg akarják őrizni egymás között a távolságot.Erre találta ki minden kultúra a maga társadalmi szertartásait, a kézfogástól kezdve az összetett kezűmeghajlásig.A szertartás egyszerre jelez és véd.Jelzi, hogy, jóbarát vagyok, ne félj! - ugyanakkor azt is, hogy „ne gyere közelebb hozzám".A szlávok megcsókolják egymást. Még a halottak száját is. Ezek a diplomáciai gesztusok arra valók, hogykifelé jelezzék (és gyakran hazudják), hogy mi szeretjük egymást. (Mint tudod, a csókkal lehet a legnagyobbathazudni. A maffiában és a gengsztereknél is van csók. Júdás is csókkal árulta el mesterét. Sietve jelezte, hogy„tőlem nem kell félned, én szeretlek".)Erre a jelképes hazugságra azért van szükség, hogy az egyik „én" ne hatolhasson a másik „én"vadászterületére. Ne kelljen a két embernek óvatlanul egymásba gabalyodnia.Lényegében ezt szolgálja egész mimikai rendszerünk. Arcunk csak egészen kivételes pillanatokban tükrözivalódi lelkiállapotainkat. Minden másoknak szól rajta. Fedez, áltat, leplez, alkalmazkodik - egyszóval kifelészól s mindig valamiért. Még a szemünk sugárzása is csak ritkán „leplezetlen".(Őszinte tekintettel egészen piciny korunkban néztünk utoljára. Ez a hegyi tó tisztaságú, nagy babaszemekvarázsa - őszinték még. A babák tágra nyílt, óriási pupillájú szeme elvarázsol bennünket paradicsomitisztaságával. Mint egy átlátszó tóban, egyenesen lelkének legmélyére lehet látni benne. De már két-három éveskorunkban megjelenik rajtunk a taktikai arckifejezés, az „én " kialakulásával együtt az önvédelmi pillantások, adiplomatikus mosolyok, az elrejtések és a félrevezetések — vagyis a Te-nek szóló ravasz önvédelmi színjátékok.Nagyjából hároméves korunkban kezdünk el „hazudni". Ez nemcsak azért van, mert a mai társadalom beteg,hanem mert az ego kialakulásával az ember a többiekkel elveszti a közvetlenségét.Mindenkivel. Még az anyámmal is — pedig ő valóban szeret. És mégis: másik ember! Vele szemben is átallokaz önvédelmi taktikára. Hazudni kezdek. Innen kezdve arcunk csak a legvégső pillanatban tükrözi lelkünkvalóságát. Leplezni tudjuk a fájdalmat, hazudni a kéjt, mosollyá szelídíteni a gyűlöletet.Hacsak az első lépéseket megteszed az önmegismerés útján, azonnal tudod, hogy nem az Igazi Arcodatviseled.)De amikor megszeretünk valakit, az a veszély fenyeget, hogy megszűnik határaink védelme.Ha valóban megszeretlek, s te megszeretsz engem: egyikünk sem lesz többé az, aki volt.Az önmegőrzés görcse a legerősebb ösztön bennünk. Gátlásnak nevezzük, ha egy kamasz nem merszeretkezni. (Ami, tegyük hozzá, véres esemény. Ha sohasem látnál ilyet, azt mondanád, hogy brutálisanerőszakos is. Gyerekek, ha meglesik szeretkező szüleiket, egy életre megrettennek. Azt hiszik, ölik egymást -nem is egészen alaptalanul.) De ha túltettük magunkat a korai gátlásokon, és idővel „természetessé" válik anemiség, még mindig ott van egy másik, jóval megbízhatóbb önvédelmi rendszer: lehet, hogy egy életet leélünkvalakivel anélkül, hogy valóban odaadtuk volna magunkat egymásnak.Amit testi szinten megélünk, lehet, hogy a lélekben sohasem történik meg.Negyven évig tartó rendszeres szeretkezés után is idegen maradhat az ember, akivel az életünket leéljük.„Fogjuk áfát."Az a páros magány, amelyben még jó esetben is élünk, csak arra jó, hogy ne fázzunk nagyon. Valakinek ajóságos közelsége fölmelegíti az egyébként didergetően hideg, magányos világunkat.De hogy ki az a TE, örök misztérium marad.Egy életet leélsz vele, és nem tudod.Egy másik kozmosz, más csillagokkal, más történettel.Amikor a múlt század elején a fizikusok a vegyületek titkán tűnődtek, megálmodták az atommodellt. Azt164