70DoKOrI9

És szereted az utcát, a járókelőket, a kora esti fényeket, a dübörgő villamosokat, az ostorlámpák fényét.Szereted a levegőt, amit beszívsz, a kóbor kutyát, aki a nyomotokban lohol, és nem tudsz haragudni senkire,mert mindenki a testvéred - a Föld hirtelen egyetlen óriási színpaddá válik, ahol mindenki azért bukkan eléd,mert az a szerepe, hogy téged boldoggá tegyen...Az emberek nem tűnnek idegennek!... Sőt!... Ilyenkor, a „De jó most lenni!"állapotában szeretedmindegyiket.De még az élettelen tárgyakat is! A koszos utca mesevilággá válik. Díszletté. Ez lesz majd az utca, ahováálmaidban visszajársz. Talán halálod után is ide térsz majd vissza... Hogy megtaláld azt, amit elvesztettél, ésnem találod sehol. teák változnak meg, hanem az optikád. Van egy pillanat, amikor a szeretet kiszélesedik és...igen... megszűnik a határa.Őt szereted, persze hogy őt - de nem csak őt. A szeretettől megváltozott tudatállapotba kerülsz, és másképplátod a világot.Ha józanul nem hiszel semmiféle istenben, most mégis ott motoszkál benned valamiféle hála - ajándékot kaptál,és nincs kinek megköszönni. A szeretet: mámor. Önfeledt állapot.S nem úgy feledkezel meg önmagádról, hogy megszűnsz létezni, hiszen ha így lenne, ki mondaná azt, hogy „Énmost boldog vagyok"? Nem.A boldogság állapotában a személyes én nem elpusztul, hanem kitágul. Határtalanná válik.A „mindenkit szeretek" ritka állapotában csak piciny gyerekkorunkban voltunk néha. Nagyritkán később is,ha alaposan becsíptünk, és kiszabadulva szorongó énünk páncéljából hirtelen szabadok lettünk: ilyenkorellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy megcsókoljuk az idegeneket.(„Miért kiabálsz, itt állok melletted?" - szól rám ilyenkor a feleségem, meri nem szokta meg, hogy aboldogság ezzel jár. Örömmel. Extázissal. Lehet, hogy a madarak ezért csiripelnek. Nem bírnak magukkal.Igen, ilyenkor döbbenünk rá, amit sok bölcs tanít, hogy lelkünk igazi állapota az ön feledtség, a mámor.)Aki szeret, kilép a „józan ész" számító világából s valamiféle életmámor állapotába kerül.Későn döbbenünk rá, amikor ott állunk a sírjánál annak, akit szerettünk - hogy elmulasztottuk megélni vele aszüntelen életmámort. Elmulasztottunk együtt repülni! Vagyis, nem a valóságban éltünk! Valami ostobarögeszmét tartottunk „valóságnak", ami minden pillanatunkat bekoszolta és elrontotta. „Boldog voltam negyvenéven át - és én hülye, észre sem vettem!" - így kiált föl az egyik színpadi hősöm. Jó, hogy eszembe jutott ez amondat valamikor húsz évvel ezelőtt, mert ez a felismerés az én életemet is megváltoztatta.Azóta úgy élek, hogy mindig igyekszem észrevenni, hogy boldog vagyok.Kedvenc helyzetem például, amikor távolról megpillantom a feleségemet az utcán. Vagy vásárlás közben,egy zsúfolt bevásárlóközpontban. Messziről figyelem ismerős kabátját, fehér szőrmesapkáját, a fekete hajáratolt csillogó napszemüvegét; látom, hogy a kezébe vesz valami vacakot: mosóport, konzervet, virslit; hosszasanvizsgálja, mint aki sorsdöntő elhatározás előtt áll, aztán visszateszi, vagy beledobja a kosarába - s én úgynézem, mintha nem is a valóságot látnám. Mintha csak emlékeznék rá. Mintha egy régi mozit néznék - ésösszefacsarodik a szívem. Úgy nézem, mintha már régen meghalt volna, s most váratlanul, mint az énEurüdikém, visszatért volna egy pillanatra a másvilágról. Ha tíz perccel ezelőtt még untam őt is, a vásárlást is,most hirtelen sírni volna kedvem - és beleszeretek.Mintha már meghaltam volna, s most újra látnám. Vagy ő jött volna vissza, hogy utoljára lássam még.(Érted már? - Orfeusz szemével nézek ilyenkor, és árnyaknak látom az embereket. Tanácsolom, hogy nézznéha így — nemcsak arra, aki hozzád tartozik, hanem az idegenekre is. Nézz így „visszanézve". Pillants rá a„túlvilágról" a másikra. Mintha csak emlékeznél rá. Nem bántanál meg annyi embert, és sok, megszokott,unalmas arc ragyogni kezdene előtted. Mint amikor hosszú ideig külföldön élsz, mondjuk Japánban, és hirtelenfölbukkan előtted egy ismerős magyar. Nem az egykori barátod, csupán egy idegen, a postás, aki valaha aleveleidet hozta - és úgy érzed, mintha a testvéreddel találkoznál! Hirtelen elérzékenyülsz, legszívesebbenátölelnéd, és boldogan fecsegni kezdesz valakivel, akinek valaha nem is köszöntél.Így változik a lélek optikája.Emlékszel, amikor a sokféle szemről beszélgettünk, amik az Angyal szárnyain voltak? Nos, ez a „Hálálszeme."Ez Orfeusz tekintete. Akkor nyílt ki ez a szeme, amikor meghalt a kedvese. Sajnos csak utólag látunk így, amikormár elvesztettük a szeretteinket. Utólag jövünk rá, hogy szerettük őket. Lehet, hogy most nem is érted, amitmondok. Emlékezz majd rá, ha eljön az „utólag".)178