70DoKOrI9

ha ezt jónak látta, mégiscsak élt vele.De a legdöntőbb pillanatban nem.Ő, aki vízen járt, halottakat támasztott föl, és le tudta csendesíteni a háborgó tengert, hagyta magátmegkínozni és megölni. A Golgotán és a kereszten a csodafegyvert nem vetette be.(És még valami.Erről csak óvatosan merek beszélni, mert keveset tudok róla.Szemben a mindennapi tapasztalatainkkal — az igazi szeretet nem legyőzhető.A mi szeretetünk, sajnos, nem ilyen! Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk.Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös,akinek egy kapcsolat nem „vérre megy", erősebbnek tűnik. Az egoizmus világában az az erős, aki önösebb.Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a „tökéletlen" szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mertodaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünkpáncélját, nemcsak érzékenyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkbenegyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem „egyfülű kosarát" rendszerint azegyikünk cipeli. Annak a nehezebb. Még akkor is, ha néha intenzívebb boldogságot él át, mini a másik. Mertutána ő lesz a boldogtalanabb.A mi világunkban szeretni: vesztes vállalkozás.Rossz üzlet - ráfizetéses.Mégis belemegyünk néha.Mert amit nyerünk vele, az - akármilyen szenvedéssel jár- mégiscsak életünk értelme s talán egyedüli célja is.Ezért van ez, hogy az ember egy szerelembe nem belemegy, akarattal, hanem „beleesik " - akarata ellenére.Ezt csak azért mondtam el, mert ide kívánkozott. Hogy aki elindul a szeretet útján, az az önző világgal szembemegy, és számíthat arra, hogy ebből a kalandból vesztesen kerül ki. Ahányszor szerettem, egóm vészriadót fújt.Külön könyvet tudnék írni róla, miféle ravasz trükköket találtam ki, hogy az én-elvesztéstől megóvjam magam.Ez mindennapos problémám. Bárkivel találkozom, a kérdés nemcsak az, hogy szeressem-e, vagy sem,, hanem az,hogy vállaljam-e a veszteséget, azt, hogy ebben a kapcsolatban nem én „járok jól". Használjam-e a másikembert bármiféle önző anyagi, vagy lelki érdekem céljából - vagy mondjak le minderről, és egyszerűen csakszeressem.Ha szeretek valakit, azt mondom magamnak: hadd nyerjen ő.Legyek én a vesztes.Nem jó dolog, de mit tegyek?Megéri - ha szeretem.Vagy nem?Mentsem magam, s ússzak ki a partra?Vízen járni csak tökéletes szeretettel lehet - a tökéletlen szeretetben elsüllyedhetünk.Akkor most elinduljak felé vagy ne?Ugye, milyen ismerős kérdés ez?)A félelemről beszéltünk.A „tökéletlen" - tehát az általunk megtapasztalt - érzelmi szeretetben az ember nemcsak önmagát félti, de azt is,akit szeret. Ezért van az, hogy egy sebészorvos ritkán vállalkozik arra, hogy megoperálja a saját gyerekét.Egy barátom - kitűnő sebész s mélyen gondolkodó ember - azt mondta, hogy szorosabb lelki kapcsolatba csakisa műtét után lép a betegével. Ha közel engedné magához, ha féltené, sajnálná - egyszóval, ha „megszeretné",nem tudná megoperálni. Remegne a keze. Hiányozna belőle a gyógyításhoz szükséges kíméletlenség. Akitszeretünk, azt simogatni akarjuk, nem késsel belevágni a húsába, elvágni az ereit, és kicsorgatni a vérét. Ez nemazt jelenti - így mondta -, hogy a betegét ilyenkor nem szereti. Csak épp a gyógyító orvos józanabb tekintetévelés értelmes hatalmával, amit nem gyengítenék meg az érzelmei. Ezért tud rajta segíteni. Vállalja érte akönyörtelenséget. A gyengeséget a tökéletlen szeretetben tapasztaljuk. Az érzelmek szintjén.Mégis azt mondom: kihagyhatatlan állomása ez a Szeretethez vezető ösvénynek.Itt valóban koldussá válunk. Önzésünk megbízható támasztékát elveszítjük, és mások hatalmába kerülünk.Odaadjuk magunkat neki. Vergődő énünk fel-felhorkan ilyenkor, s ha új gazdánk rossz hozzánk, hiábapróbálunk visszamenekülni önzésünk csonthéja mögé - amíg érzelmeink erősek, nem sikerül.Amíg érzelmi rezgéseink nem csillapodnak, lázban élünk, örökös fönt-lent hullámzásban. Ezért hasonlít ez az66