70DoKOrI9

Munka nélkül semmi sem lehet a miénk. Érzelmileg „bele lehet esni" valakibe - de ez „tökéletlen" szeretet.Az univerzális szeretethez több kell. Abba nem „belesünk", hanem megvalósítjuk.És minden megvalósítás komoly munkával jár.Ami pedig ennek a munkának a célja, az nem kevesebb, mint hogy megtanuljunk élni azon a hajszálvékonymezsgyén, ami a földi és a szellemvilági létet elválasztja - megtanítsuk magunkat arra, hogy a halállalbarátságot kössünk. Ne féljünk tőle- hiszen mi mástól félnénk, mint a haláltól – és legyünk otthon „e világban" és a „másvilágon", egyaránt.Akkor nincs félelem.Nincs mitől.Ha eljutunk ide, nemcsak azt tapasztaljuk, hogy a haláltól nem félünk, hanem azt is, hogy szeretjük az életet.Itt jössz rá, hogy Élet csak egy van - s attól függően, hogy melyik oldalára állsz, láthatod az egyik síkjátanyaginak, a másikat szelleminek.Mindkettőt szereted.Ebben a „kétlaki" tudatállapotban azonban nem tudsz hosszú ideig megmaradni. Éppen a beavatottakfigyelmeztetnek rá: „ha úgy érzed, hogy nem félsz és nem szenvedsz már, tudd, hogy elérkezett a végórád".A félelem ugyanis a tökéletlenségünkre figyelmeztet. Ha valakiben ez a jelzőrendszer nem működik, abba ahibába eshet, hogy önmagát tökéletesnek képzeli.Ez pedig önbecsapásának legnagyobb csapdája.Senki sem tökéletes, csak az Isten.És ezért a „tökéletes szeretet", amelyben nincs félelem, lehet a célunk és eszményünk, néha egy-egy pillanatigmeg is éljük- de benne maradni nem tudunk még mert ez azt jelentené, hogy sorsunkat megoldottuk, minden sötétségünketátvilágítottuk, és Istenbe visszatérünk.Ez távol van még.Mi még úton vagyunk.Amíg úton vagyunk, félünk.És szenvedünk.És „tökéletlenül" szeretünk.Nem baj.Ez a mi embersorunk.Szeretni tökéletlenül is gyönyörű.68