70DoKOrI9

(De mi van akkor - kérded — ha apám vagy anyám nem tiszteletre méltó? Ha önző, vacak, gonosz ember?Ha csak úgy úsztam valaha a méhében és a lelkében, „mint egy koszos pocsolyában". (Ez Feldmár Andráskifejezése, akinek vallomása és terápiás gyakorlata teli van ilyen esetekkel.) Mit tegyen egy „rosszanya"gyereke? Akit megnyomorítottak a szülei? Akinek élete azon múlik, hogy milyen mértékben tudja letépnimagáról hisztérikus, önző anyjának vagy zsarnok apjának még az emlékét is? Aki csupa seb? Akit gyűlöltek,elhagytak, meggyötörtek a szülei? Akinek lelke csupa vád és zokogásra késztető értetlenség?Mit tegyen?Ez már a terápia területe. Az egyénre szabott válasz itt már szaktudást igényel.Az én tapasztalatom az, hogy az ilyen sérült állapotban mindaddig benne maradunk, amíg nem lépünk túl agyermeki szeretet színvonalán.Amíg lelkünk gyermeki szinten marad, fájnak a gyermeki sebeink is.Az elszakadás pedig nem más, mint hogy az ember leveti magáról a gyermekkorát, és felnőtté válik. Ezmindenképpen határozottságot igényel. Néha kíméletlenséget is. Letépni magamról „rossz anyám" vagy „rosszapám" emlékét azt jelenti, hogy lelkem egy sérült darabjától megszabadulok. Nem tőlük - hanem a sajátlelkemtől. Mert bennem vannak. Ez a megszabadulás legalább olyan nehéz, mint amikor megszülettem, sembrióból csecsemő lettem. Most is hasonló történik, „megölöm" lelkemben a gyermeket s felnőtté szülömmagam. S ezentúl nem úgy nézek magamra, mint a szüleim kisgyerekére, hanem mint Önmagámra. Mint a sajátteremtményemre, akiért senki más nem felelős, csak én, Én, egyedül! Se anyukám, se apukám, sem atársadalom, amelyben élek: csakis én!Kérlek, figyelj arra, amit most mondok, mert ez a rossz emlékektől való megszabadulás kulcsa.)Elfelejteni semmit sem lehet, csak hatástalanítani, mégpedig úgy, hogy megszüntetem magamban azazonosságot azzal, akit valaha a sérelem ért. Amíg „az vagyok", akit a sérelem ért, fáj a sebem is - csak ha már„nem az vagyok", akkor nem fáj többé.Elmondok egy példát az életemből.Valaha hat golyót kaptam, s azt hiszem, nincs iszonyúbb emlék, mintha valakit az utcán kivégeznek. Fél óránkeresztül lőttek rám. Átestem egy halálélményem, s a testem nyomorék maradt. Ma is megvan a kordbársonykabátom a lyukakkal. Olyan kemény a véremtől, mint egy páncél. De ahhoz az emberhez, aki valaha ebben akabátban benne volt, semmi közöm már. Mintha egy másik életemben történt volna a dolog. Semmiféle iszonynem maradt bennem. A dörrenéstől, a fegyvertől, de még a vértől sem félek - mert elszakadtam attól a fiútól,akit ez a megrázkódtatás ért. Minden emlékünkből csakis az fáj és az marad traumatikus élmény, amivelazonosulunk. Úgy is mondhatom: amíg azonosak vagyunk azzal a szereppel, akit a sérelem ért.Amíg lelkileg gyerek vagyok, fáj minden gyermeki sebem. És tudnod kell, hogy a lélek nem egy életen, deinkarnációkon keresztül is „gyerek" maradhat. Úgy mondhatnám mai, holt nyelven, hogy „benne marad azarchetípusban" - nem tud váltani.De ha felnövök, s lelkileg nem vagyok már gyerek többé, egy más érzés- és tudatállapotba kerülök.Látom, hogy bármilyen komiszul is bántak velem a szüleim, a felelősséget nem lehet rájuk hárítani. Rossztermészetem vagy megriadt lényem miatt nem vádolhatok senkit.Ha felnövök, rádöbbenek arra, hogy részeges apám és embertelen anyám minden vétkét nekem kellhelyrehoznom. Magamban kell bukott őseimet fölemelni, az ő sötétségüket kell megváltani. A rossz nyomot,amit bennem és más emberekben hagytak, nekem kell jóvátennem.És ha eljutok idáig - és most válaszolok a kérdésedre -, akkor visszamenőleg tisztelni fogom a szüleimet!Lehet, hogy senki sem tisztelte őket. Részeges, züllött, szerencsétlen félőrültek voltak. Minden kocsmábólkihajították őket. Mégis akad a világon egy ember, egyetlenegy, aki tisztelettel néz rájuk: a gyerekük.Nem azért tisztelem őket, amit műveltek, hanem azért, mert az apám és az anyám voltak - még akkor is, hacsúfosan megbuktak ebben a szerepben.Ez a tisztelet kétirányú.Egyrészt feléjük néz és visszamenőleg megváltja őket - főleg akkor, ha átléptek a köztes létbe, és számadásukodaát megkezdődött már. Jó onnan visszanézni és látni, hogy nem is hagytak olyan helyrehozhatatlan romokatmaguk után, ahogy azt az önvád gyötrelmében érezték. Helyrehoztam őket magamban. És bennük is. Hiszekabban, hogy bukott szüleink lelkének csomóin is lazíthatunk.A tisztelet másik iránya pedig önmagam felé mutat. Meg kell találnom önmagamban is azt, aki tiszteletreméltó, akire fölnézek magamban, aki miatt nem tehetek meg bármit, mert nem méltó... hozzá?... hozzám? Azén-élményre nincs pontos szavunk.A tisztelet, persze, nemcsak bukott szüleinkkel és saját magunkkal, de minden emberrel, sőt, magával azIstennel való kapcsolatunkra is vonatkozik.110