70DoKOrI9

(Az apostolok életének történetét biztos ismered. Jézus „veszedelmes" életet élt, és aki megszerette őt, mindbelehalt ebbe a barátságba. A mi hétköznapi, veszélytelen életünkben ez szerencsére nincs így - de az áldozatnálunk is döntő. Ha netán mégis kisarkulnak a dolgok - ami bármikor előfordulhat -, jó, ha tudod, hogy aszeretet túlmutat a „jól érzem magamat veled " hétköznapi színvonalán.Tudom, mert éltem háborúban.Anyám barátja úgy áldozta föl értünk az életéi, olyan természetesen, kérés nélkül, mint amikor valaki egypohár vizei ad. Ez akkoriban nem volt ritkaság. Nem is tudta, hogy mit tesz, olyan magától értetődő volt számára.Akkor tapasztaltam először, hogy a barátság- a „reyah"'- transzcendens dolog, és, ha nem is sejtjük,olyan kapcsolat, amely túlmutat a mindennapi életünk színvonalán. És még valami. Az ilyesmiről nem kell, nemis lehet beszélni - mert magától értetődő. A barátság előbb van, mint a róla szóló bármiféle magyarázat. Es avalódi szeretet megelőzi a gondolatot - előbb éljük, csak aztán értjük, hogy miért.Ha értjük egyáltalán.)Ezt az igazságot éppúgy ismeri minden ősi mítosz, mint a legolcsóbb western- vagy háborús filmek: azáldozat elválaszthatatlan a barátságtól.Ez egy „romantikus" eleme a barátságnak.Mindent odaadok érte.Magától értetődően és önkéntelenül.(Ha idősebb vagy, lehet, hogy azt kérded: miért van az, hogy a legjobb barátainkat fiatalabb korunkbólhozzuk magunkkal? S ahogy öregszünk, úgy fogynak, s végül azt tapasztaljuk, hogy nemigen tudunk már újbarátságot kötni.Minél öregebbek vagyunk, annál magányosabbak.A barátok elmentek. Mi ugyan itt maradtunk még és élünk - de egyedül.Végleg kialakultunk már. Megkérgesedtünk. Saját szokásrendszerünkbe zárultunk: zavar, ha nem ott vannaka tárgyak, ahová tettük, és néha fárasztó a másikra figyelni. Befelé is nehéz — de kifelé még nehezebb.Egyre terhesebb lesz a másik ember.Ilyenkor már nehezen tudunk életünkbe új szeretet-szálat szőni.Valóban, a barátságban van valami „fiatalos ".Mintha akkor tudnánk csak igazán barátokat szerezni, tíz-húsz éves korunkban, mert akkor vagyunk mégnyitottak erre a nemes, heroikus életérzésre. Akkor még van bennünk valami „hősies" — egy „élünk, halunkegymásért" szövetség. Még nem nyom az élet, még kissé felette lebegünk a hétköznapi „valóságnak", még hajtbennünket valamilyen hit, a biztató jövő szaga, hogy akármilyen pocsék világ ez, azért lehet majd valami szépetis csinálni itt, és együtt!... A „Pál utcai fiúk" romantikája ez, mely csak annyiban ifjúsági regény, hogy fiatalgyerekekről szó. Valójában ez a barátságról szóló örök mese. Ez a lelkes hitünk azonban később elhervad, ésmegkeseredünk. Egy olyan „valóság"sűrűsödik körénk, amelynek nincsenek már távlatai, szürke és keserű.Az öregedő ember jövőtlenné válik. Nem úgy, hogy nem tervez és alkot és dolgozik, hanem úgy, hogy elvesztiigyekezetének értelmét.Ebben a „nem érdemes csinálni semmit" állapotban már nem terem barátság, mert annak a táptalajavalamiféle szavakkal kifejezhetetlen idealizmus.Valami lelkesültség.Jövővárás.És ez sajnos a korral elvész.Reményt vesztett emberek nem tudnak barátkozni. Vagy ha tudnak még, bizonyosan ott, ahol reményeiketmég nem vesztették el teljesen.Ez azonban nem biológiai kérdés, és nem is szükségszerűen alakul így.Csak akkor, ha a lélek hagyja magára csontosodni az egóját, hajlandó beleöregedni a testébe és elveszteninyitottságát mások felé - akkor valóban nem tud már új barátokra szert tenni. Ilyenkor már csak a múltjával él.Elkezd önmaga körül keringeni.De ez nem törvényszerű. A lélek ugyanis nem öregszik. S ha nem túl fáradt még az élettől, s nem mondja azt,hogy elegem van önmagamból és az emberekből - még utolsó földi éveiben is tud új barátokat találni.Ilyet is láttam, ha nem is sokat. Hogy valaki hetven-nyolcvan éves korában is barátságképes maradt. Itt nemelég, hogy valaki jövőváró, a szónak abban az értelmében sem, hogy életének horizontja már nem a földi léthatáránál van. A halhatatlanság biztos tudata sem elég. A barátsághoz ez kevés.Ha idős vagy, tudod, hogy megunjuk a földi életet. Kiismertük. Mindig ugyanaz.A barátságképes öregek azonban nem így vannak ezzel. Fölfedező útjuk soha sincs végigjárva. Érdekli őket afiatalok világa. Nem untak meg élni. Nem untak meg embernek lenni. Újra és újra rádöbbennek egy ezerszer149