70DoKOrI9

2. fejezetSzeretsz engem?A legnagyobb könyv, amit a szeretetről írtak, a következő történettel zárul:„Elmegyek halászni" - mondta Péter, és a tanítványok vele tartottak.Ez nem sokkal Jézus halála után történt, a Tiberiás-tengernél. Elindultak, és beszálltak a hajóba, de egészéjszaka nem fogtak semmit.Elmúlt az éjszaka, és reggel lett.És ekkor megjelent a parton valaki - de ők nem tudták, hogy Jézus az. Nem ismerték fel. Pedig nem voltakmessze tőle, csak mintegy kétszáz könyöknyire. És ekkor Jézus megkérdezte tőlük: „Eiaim, nincs ennivalótok?"„Nincs" -felelték néki. Jézus azt mondta: „Vessétek ki a hálótokat a hajó jobb oldalán, és találtok!"Így is történt. Kivetették a hálót, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.Ekkor az a tanítvány, akiről az írás azt a megkülönböztető kifejezést használja, hogy „akit Jézus szeretett",minden bizonnyal János, hirtelen odaszólt Péterhez:„Az Úr az!"...Itt álljunk meg egy időre.Ma, a huszonegyedik században nem ritka élmény, hogy a „holtakkal" - vagyis azokkal, akik testüket levetvevisszatérnek a szellemhazából, újra találkozni lehet. A mai lélekidegen élet az ilyesmit lehetetlennek tartja,önáltatásnak minősíti, de nem az.Megdöbbennénk, ha valaki kimutatná, hányan találkoznak manapság eltávozott szeretteikkel álomban ésfélálomban, sejtelemben, érzésben és néha egészen világos, üzenet értékű jelek által. Szinte alig van ember, akia gyász katartikus időszakában ne válna, ha csak nagyon szerény mértékben is, látóvá és hallóvá. Ilyenkor méga legkonokabb materialista is kap üzeneteket a „másik világból". Ez az élmény olyan helyet foglal el életében,mint egy ismeretlen messzeségből becsapódott meteor - nem tudja, honnan jött, nem ismeri az anyagát -,semmit sem tud róla, csak azt, hogy kétségtelenül van. Üzenet, amit néha meg is ért. Mert ez az üzenetrendszerint nem több, mint hogy:„Élek!"... „Vagyok!"Jómagam több mint negyedszázada vagyok egy szellemi mester tanítványa, akitől többet tanultam, mintbármilyen könyvből vagy eleven embertől. S mivel sok olvasó tud erről a kapcsolatomról, bátran fölfedikelőttem hasonló titkaikat, amelyeket ebben a mai, rendkívül „okos", de lélekben megvakult világban titkolnikell, mert tudománytalan - vagyis kívül esnek annak a rögeszmének a körén, amelyet materializmusnaknevezünk, s amely korunk közfelfogását uralja.Ezek a spirituális élmények olyan gyakoriak, hogy azt kell mondanom: ritka az az ember, akinek nem voltrésze bennük.És szegény.Szegény, nem azért, mert ez a „transzcendens élmény" kimaradt az életéből, hanem mert a szó valódiértelmében soha nem szeretett még igazán.Ami ugyanis látóvá teszi ilyenkor az embert, az nem más, mint a mély szeretet.Csak azt látjuk és érezzük ilyenkor - akit szeretünk.Ez a „szellemi látás" nem akkor születik meg bennünk, amikor meghal valakink, hanem jóval korábban -akkor, amikor még életében megszerettük. Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk,mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy „Ő az!". Érezzük agondolatait, és gondoljuk az érzéseit. Ahhoz, hogy akár az „e világon", akár a túlvilágon fölismerjük, nem szükségesektesti szemek és fülek.Egyszer gyermekkoromban csináltunk egy kegyetlen kísérletet.Ki akartuk próbálni, mennyire szeret bennünket az anyánk. Egy mesejátékra készültünk az iskolatornatermében felállított színpadon. A történet arról szólt, hogy a híres mesefigurák összejönnek, és azúttörőőrs parancsnokának vezetésével megbeszélik, hogyan tudnák megmenteni a felnőttek szerencsétlen, bajbajutott világát. Az őrsparancsnok szerepét én játszottam, egy mesebeli varázsló felismerhetetlen maszkjában:hosszú, galambősz szakállal, csillagos föveggel, óriási, fekete keretes szemüvegben és földig érő, mágikusjelekkel kivarrott varázsköpenyben.Az osztályfőnökön kívül, aki írta és rendezte a darabot, senki sem tudta, ki rejlik a tarka jelmezek, parókák ésfestett papírálarcok mögött. Magunk festettük, varrtuk őket. Hónapokon át a legnagyobb titokban készültünk az11