70DoKOrI9

odaadjam magam, vagy sem? Ha valaki tanácsot kér, mert bajban van: megérteni a baját csak akkor tudom, ha„odaadom magam ". Most mi legyen? Belemenjek? Vagy hallgassam kívülről, s „fogjam a fát"?)Ne hidd, hogy könnyű volt megírnom könyvünk első fejezetét, a „Varázsló vallomását".Ott is, látod, Shakespeare mögé bújtam. Egy nagy ember háta mögé, hogy fedezzem a „kitörni nem tudóösztönöm gátlásait".Nem volt könnyű bevallani ezt a gyengeséget, vagyis hogy mások nélkül nem megy.Hogy „oda kell mennem hozzád", különben nem tudok a szeretetről írni.Ezt nem szívesen ismerjük be. Az utolsó pillanatig „fogjuk a fát". Meghallgatod a legtöbb művészt, biztoslehetsz, hogy azt mondja: ő csakis magának ír. Csakis magával számol el, nem az olvasóval. Az alkotás egymagányos jógafolyamat. Most is egyedül ülök a szobámban, miközben írom ezeket a mondatokat. Nem kellhozzá senki. Mondhatnám azt is, „Istennel levelezek". De tudom, hogy ez nem igaz. Ki írna, festene, zenélne,ha nem lenne Valaki, akinek üzenünk, akit gyönyörködtetni akarunk, tanítani - vagyis elérni azt, hogy szeressenbennünket? És ha ez nem élő ember, akkor képzelem. Hazugság, hogy önmagunknak írunk. Mindenki azért ír,hogy „legyen valakié". És még a legsivárabb nemi magányban, az önkielégítés élményében sincs senki sohaegyedül. Mert képzel egy társat magának, egy nőt, vagy férfit, ha már nincs valódi. Ilyen, hogy egyedül, nincs.Amikor valaki magában beszél, akkor is valakihez beszél! Minden megszólalásban ott rejlik a közösségteremtésigénye.Nehéz bevallani, néha még önmagunknak is, hogy nélküled nem megy!Már úgy jövünk a világra, hogy ahhoz két ember kellett. Két ember és két sejt - egy 7 nem volt elég. És a kétsejtnek egymásba kellett bújnia; összeszeretnie egymást.Érdemes minden megvilágosodott szentnek, de még egy Buddhának is eltűnődni azon, hogy a sajátbeteljesedett létéhez, a tökéletes „Buddha-természetéhez" önmaga nem volt elég.Ahhoz, hogy „fölébredjen", talán nem kellett más. A befelé vezető ösvényen egyedül indult el, a legteljesebbmagányban, hogy megtalálja a Nirvánát. Lehunyt szeme mögött egy teljes Mindenség van. De mi van odáig?Kellett egy királyi apa és egy anya, akinek méhében megépült valaha a kis királyfi. És utána, még ha örökreelhagyta is a feleségét, a királyi udvarát és egész társadalmát, sőt, még a „nem tudás" káprázat-világát is - mégiskellett valaki, aki kolduló csészéjébe néha egy marék rizst dobott. Kellett valaki, aki néha szólt hozzá, aki atanítványa lett - s amikor meghalt, kellett az is, aki eltemette, hogy ne egyék meg a tetemét a madarak.Ez az embersors.Nemcsak életünkben, még a halálunkban is mások gondoskodnak rólunk.Egyedül nem megy. Még Buddhának sem. És amikor „fölébredt", megjelent szívében a „könyörület" (ő ígynevezi), s rádöbbent, hogy a többiekért vissza kell jönni.Senkinek sincs magán története.Ezt nem szívesen vesszük tudomásul. Hogy mindannyian csak egy láncszem vagyunk a Világhálóban. Ésvalamennyien szét-téphetetlen összefüggés-rendszerben élünk egymással.És mégis: a „megvagyok én nélküled is" görcse a legerősebb ösztön bennünk. Ezt nemcsak akkor érezzük, haa másikhoz hajt a vágy, hanem akkor is, ha Ő közeledik felénk, és „belénk akar bújni".Ha valaki odalép hozzánk az utcán és megkérdezi, hány óra van, az első ösztönös reakciónk abizalmatlanság.„Mit akar ez tőlem?!"Mit féltünk? Ne elégedj meg azzal a válasszal, hogy rossz a közbiztonság, sok a gazember és a rosszindulat.Nem. Az önvédelem reflexét akkor is fölfedezheted magadban, ha a legjobb társaságban megismerkedsz egykedves emberrel, sőt még akkor is - főleg akkor! -, ha megtetszel neki.Másoktól tartunk.(Nem tudom, megfigyelted-e, ha valaki közeledik hozzád, először úgy éled meg, mint valami erőszakot.Mintha beléd lépne. Bizonyos vagyok benne, amikor könyvünk első fejezetét olvastad, azt gondoltad magadban:„Mit akar ez tőlem?" A lelked - mint mindenkié - önvédelemre van beállítva. Ahhoz, hogy elfogadd valakinek aszeretetét, az kell, hogy te is szeress. Különben roppant terhes. Ki kell nyitnod magad. Mint a régi váraknál, lekell engedned a felvonóhidat. Amikor azt mondja valaki: „szeretlek ", az első reakciód ez: „Mi a fenét akar eztőlem?"Az „ez " szó fontos, mert amíg nem, szeretek valakit, addig „ez " és nem „ te” .Aztán jön a gyanakvás.„Miért mondja ki?" Aki igazán szeret, nem beszél. Szemérmes. Miért beszél ez a szeretetről? Mit akar ez163