70DoKOrI9

Ő tudja.Apámnak nem mondom el, mert tartok tőle. Anyámnak sem, mert féltem. A gyerekemre nem tartozik - nem kella lelkem gubancaiba beavatni őt. Ne lásson engem „olyannak". Ezek mind a sorszerepeinkhez tartozó korlátok.Jó is, hogy vannak, mert ha túllépünk rajtuk, összezavarhatjuk egymást. Nem könnyű kérdés, hogy én mint apa,kinézhetek-e a gyerekembe rögzült apa-kép mögül, félrehúzhatom-e álarcomat, s megmutathatom-e, ki az azEmber valójában, akit ő az apjának lát? Megmutathatom-e neki gyarlóságomat, gyengeségemet? És fordítva:eljuthat-e a lányom odáig, hogy túllép a gyerek szerepén s megmutatja nekem őszintén a benne élő Embert?Vajon nem veszélyes-e, ha összeomlik egy ilyen mítosz? Nem okoz-e kárt egy összetört apakép? Egyáltalán:meg tudjuk-e tenni? Ki tud-e bújni szerepéből a gyerekem? És én méltó vagyok-e erre? Kibírjuk-e ezt azőszinteséget?Nem tudok felelni. Az biztos, hogy igazi őszinteségfokra apámmal, anyámmal és a gyerekemmel nemléphetek.Nem mondhatok el nekik mindent.Miért?Mert nem a barátaim.A barátság az egyetlen olyan emberi kapcsolat, amely szabad választással jön létre. Nem velünk születik - miteremtjük. Elvileg egy szerelem is hasonló, azt is mi teremtjük, de sok más is befolyásolhatja: szexuális vágypéldául. De a barátság teljesen szabad. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni.A barátság születése mindig együtt jár azzal a kimondatlan érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Azértválasztjuk őt, mert ismerős. Ez sejtelem, nem biztos, hogy így van - sohasem tudhatjuk, hogy mitől találunkotthonra egymásban.Ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.Ha apámmal, az élettársammal, vagy éppenséggel a gyerekemmel vagyok, nem biztos, hogy „otthon érzemmagam bennük". Néha megcsaphat jelenlétükben a lelki idegenség érzése. Attól még szerethetem őket. Nembizonyos ugyanis, hogy a családban „lelki társak" jönnek össze. Ezért együttélésünk rossz pillanataiban, alegszorosabb összetartás, és persze eszeveszett drámák közepette, felmerülhet bennünk az a kimondatlan érzés,hogy egyedül vagyunk.Nem biztos, hogy egy anya a „lelki társát" szüli meg.Attól még jó anya lehet, és mélységesen szerethetik egymást - de valami idegenség mégis marad közöttük.Nem értik meg egymást. Az anya újra és újra megütközik a fián, és a fia látja, hogy anyja, éppen ott, ahol neki alegfontosabb lenne, nem érti őt. Ismeri, nagyon is ismeri, hiszen az anyja - mégsem érti.És fordítva: ő sem érti az anyját.Szép Ernő „Vőlegény" című színdarabjában van egy felejthetetlen mondat.Izgatottan várják a vőlegényt. Papa, Mama, és az összes felnőtt gyerek, és egy szomszédból kölcsönvettcselédlány össze-vissza rohangálnak a színen; vadul rámolnak, szaladnak, takarítanak, üvöltenek; amenyasszony lázasan öltözik, a lányok terítenek, a nagy sietségben egymásba botlanak, amikor a Mama, akinem bírja már idegekkel ezt a tébolyult készülődést, így kiált fel: Istenem, hogy kerültem én ezekközé?!Freud azt mondaná, hogy ez egy elszólás.Vagyis a tudat alatt lapuló őszinteség.A mama egy szédült pillanatban idegennek tartja az egész családját, a saját gyerekeit.Erre a kérdésre, hogyan került ő „ezek közé", valóban csakis Isten tudja a választ - kivéve azokat a ritkaeseteket, amikor boldog családokról van szó.Ott néha sejtik a választ.Az ilyen „boldog" családokban mindig ott lappang az a lehetőség, hogy idővel, túllépve a szerepeiken, jóbarátságba kerüljenek egymással.*Arra a kérdésre, ki az igazi barátom, könnyű felelni.Ha valaki az éjszaka közepén felhív, hogy bajban van, s én azonnal kiugrok az ágyból, és mosdatlanul,kábán ott vagyok nála: az a barátom.Maga az a tény, hogy éppen engem hívott, jelzi, hogy számára mit jelentek - s hogy én odarohantam,gondolkodás nélkül, mutatja, hogy mit jelent számomra ő.„Az szeret igazán - mondja Jézus -, aki életét adja a barátaiért. "Amikor tanítványait először barátainak nevezte, bizonyára meleg lett a szívük. De utána meg is rémülhettek,mert elmondta, hogy a barátság lényege: az áldozat. És a mértékegysége: az élet.148