70DoKOrI9

(Hogyan is kezdjem?Mi az a legelső, legszemélyesebb gondolatom, amivel megszólíthatnálak?Mi az a legfontosabb emlékem, amivel ezt a könyvet elkezdhetném ?Először a nagyapám jut eszembe.Zárt lelkű, kemény, magányos ember volt.Több mint száz évet élt. Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem isélte... Sohasem láttam a szívét.Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki.Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - „Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, ésamikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - „Szervuuuusz!"Ez a kissé éneklős, hosszú „ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentőlbúcsúzna el, merő szokásból.Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.Amikor utoljára meglátogattam a kórházban, már nem volt eszméleténél. Ereibe még csöpögött az infúzió, dea nővér azt mondta: haldoklik, a külvilágot már napok óta nem érzékeli.Leültem az ágya mellé. Eltelt egy óra, több is talán. Néztem a beesett, mozdulatlan arcát. Majd fölálltam,fölvettem a kabátomat, s éppen indulni akartam, amikor elkapta a csuklómat, olyan hirtelen mozdulattal, hogymajdnem kiszakadt jobb karjából az infúziós tű, s szinte könyörögve kiáltotta:- Ne menj el!!!...Ez az egyik emlékem.A másik egy színházi jelenet. Nem véletlenül, hiszen egész életem a színházban zajlott. Bár drámai sorsoksokaságát írtam meg én magam is, és ezt a híres monológot is több százszor láttam, mégse értettem soha.Csak most, hogy a bőrömön tapasztalom, amikor úgy érzem, hogy ez rólam és rólunk szól - most értettemmeg, hogy milyen különös pillanat ez! És talán azt is érzem már, hogy mit élhetett át a nagyapám, amikorhirtelen megragadta a kezemet.Hetven évet kellett leélnem, hogy világossá váljon, mit jelent ez a színpadi jelenet, és talán el is tudjammondani Neked.)4