LUKÁCS a mi munkatársunk - Wesley János Lelkészképző Főiskola

A „bajtársi találkozó” mindazonáltal szokatlanul elevenre és érzelmesre
sikeredett. Szembeszökő volt, hogy a 40 éve azon az éjszakán összefonódott
életutak fonata jelentős kapcsolat szimbóluma, újrafonódtak a
szálak. (Bár akadtak olyan kapcsolatok, melyek éltek folyamatosan, vagy
kisebb nagyobb megszakítással munkakapcsolatként, eszmei kapcsolatként
az eltelt időszakban. Bakos és Hargitai dolgoztak egy munkahelyen,
jómagam Takács Verával, Simon Pistával, a rádiós Horváth Idával mondhattam
el, hogy alig volt esztendő, hogy valamilyen ügyben aztán ne találkoztunk
volna.)
Az a szűkebb vezérkar, a Végrehajtó Bizottság tagjairól tudható egy
Bakos Istvánnak küldött körlevélből, hogy a politikai indítékú, másfelől
az életkorból (ki-ki befejezte az egyetemet) is adódó szétszórattatásból
végül is senki sem jött ki vesztesen. A „forradalmárok” – lényegében
kontinuusan megőrizve karakterüket, „árnyalataikat”, integrálódtak a
késői Kádár-kor establishmentjébe – tehetséges, kreatív értelmiségiek
voltak, szükség volt rájuk. Jobbára az egyetemi szférában indult meg
karrierjük, s e körben maradt. Politikainak, mozgalminak tekinthető
pályaszakaszok is voltak többeknél (többünknél) – különböző oldalakon
(e mezőkön sem kerültek egymással, talán önmagukkal sem konfliktusba).
Volt, akinek a dolgok természete folytán mégiscsak a rendszerváltás
után adatott „nagy lehetőség”. Egy személy életrajzából tudni,
hogy „a te időd lejárt” mondattal szüntették meg vezetői megbízatását
(egyébként kimagasló szakemberről van szó, egészen távoli szakma a
politikától), az illető nem tűnt el, volt ereje „visszaküzdeni” magát. Egy
másik életút korai elcsendesülését csak közvetve magyarázhatjuk a változással,
a sikeres 1990-es évek után a közszolgálati médium egyszerűen
megszüntette az általa kedvelt célcsoportnak szánt műsorokat (bár a dolog
megfelel annak a közkeletű vélekedésnek, mely szerint a rendszerváltás
vesztesei a fiatal nemzedékek, s a fiatal nemzedékeket kiszolgáló
közszolgálati értelmiség volt). De nagy általánosságban néhány – korai,
a történelmi korral éppúgy, mint alkati okokkal magyarázható – valódi
tragédiától eltekintve mégiscsak az történt, hogy érett, a maga területén
ismert, elismert értelmiségivé fejlődve nagy, a politikai változásoktól
inkább független döccenőkkel, mindenki végigvihette „genetikus kódjába”
rendelt programját. Sokan ma is a nyilvánosság „fényében” álló
személyiségek.
Mi tagadás, különleges – alapvetően akkor is nevetséges – élmény volt a túloldalon ideges
konspirációval játszadozó fővárosi politikai vezetők oldaláról hallgatni a történteket – az ő
„győzelmük” egyébként fontos, elismert teljesítmény volt politikai karrierjük lépcsőfokain (az
úttörőmozgalom aktivistájaként a KISZ volt a hivatalos munkáltatóm a hetvenes évek közepén
– ezen időszakról annak rendje módja szerint elszámoltam. Lásd Utak és törések. Adalékok az
úttörőmozgalom történetéhez. Új Helikon, 2006, Budapest).
246