LUKÁCS a mi munkatársunk - Wesley János Lelkészképző Főiskola

Engem, az emberi fejlődés, nevelkedés kutatóját nem a ’69 „utókora”
érdekel, sokkal inkább az előtörténetek. Mi érdekelhetne más, mint az,
hogy milyen életutak fogódzkodtak össze azon az éjjelen, s az ez követő
mintegy másfél évben?
Az emlékezetes tavaszi találkozón rövid kérdőívet osztottam ki a
résztvevőknek. „Felelj, honnan vagy, ki volt tanítód?” mottóval. A kérdőív
elsősorban a gyerekkor, kamaszkor meghatározó élményeiről kért rövid
leírásokat, ezzel összefüggésben a szárnyra bocsátó család legfontosabb
adataira kérdezett rá, e körben is elsősorban arra: miként élte meg a család
a „létező szocializmust”
26 kérdőívünk érkezett vissza. Nyilvánvaló, hogy a kérdésfeltevések
is elsősorban a kvalitatív elemzést kínálják lehetséges módszertanul.
Tény, hogy – a hatvanas évek közepének beiskolázási stratégiáinak
megfelelően – igen nagy a szórása a „származási adatoknak”. Azaz közel
sincs olyan, jól elkülöníthető társadalmi csoport, melyet sajátos érdekek
fűztek volna egy egyetemi (ifjúságimozgalmi) rendszerváltáshoz. (3
munkás, 1 földműves, 3 „maszek”, 1 műszaki értelmiségi, 3 tisztviselő, 2
„káder”, 2 pedagógus, 3 művész, 3 tudományos értelmiségi szülő állt a
„kis generáció” háta mögött). A válaszolók kisebbik fele úgy emlékezett,
hogy anyagi biztonságban élt a család ebben az időben, ketten vallották
magukat szegénynek. Ez az adat megint csak kizárja a „megélhetési forradalmat”
az okok közül. Annál is inkább – vagy éppen ennek megfelelően
– a megkérdezetteknek csaknem fele volt „inkább elfogadó” a kor
viszonyait illetően, hét család esetére az aktív azonosulás volt jellemző,
s négy aktivistánk élte meg úgy gyerekkorát, hogy az „elutasítás” valamely
lehetséges – írott törvényekbe nem ütköző – formája, légköre volt
meghatározó. Az azonosulás motívuma tehát erős volt, alapvetően ehhez
viszonyítható a reformhajlandóság, a változtatási indíttatás az adott
viszonyokhoz képest. Ennek megfelelően az ’56-hoz (egyebek közt a
magyar egyetemi ifjúság előző nemzedéke nagy politikai szocializációs
élményéhez) fűződő viszony is sokféle.
„’56-ban szénszünet volt”, „56-ban fájt a csillag leverése”; „megvédtem
a vörös nyakkendő becsületét”;
Ezt az írást Lukács Péternek ajánlom, a Wesley János Főiskolán közmegbecsülésnek örvendő
tanszékvezetőnek, munkahelye által kiadott születésnapi emlékkötetbe. A professzor úr
mindenképp tanúja, több szempontból részese is volt az eseményeknek. A tavaszi megemlékezésen
nem tudott ott lenni, így az ő „adatait” az összegzés nem tartalmazza. Így van ez rendjén: a
szociológus szigorú, kritikus figyelmébe ajánlom az írást.
Vagy ha úgy tetszik: Szerdahelyi István szavaival a „sosem létezett szocializmust”.
A „kis generáció” elnevezés az én önironikus leleményem. András Ferenc kultfilmjének
címével játszottam már a fentebb hivatkozott Felsőoktatásban megjelent visszaemlékezés-sorozatomban,
jelezvén, hogy e bölcsészkari történet sose érte el a „nagy” eseménynek kijáró ismertséget
se ellenzéki se „udvari” körökben.
247