LUKÁCS a mi munkatársunk - Wesley János Lelkészképző Főiskola

„56 után apám nem engedett vissza úttörőnek, de mégis őrsvezető lettem”;
’56-ban jöttek a tankok, egy tanára bújtatta el, a levert forradalom miatt
szomorú volt, az emberi hitványság megtapasztalása volt a fő élménye.
Ám mégsem itt vannak a „törésvonalak”. Hiszen a csillag leverésén
bánkódó egykori KISZ-aktivista családi indíttatását kritikusan „kispolgári-keresztény-kommunista”
jelzőkkel definiálja, s gyerekkori emlékei
közt egy „rémes csillebérci nyaralás” szerepel hangsúlyosan.
Ha már a gyerekkori mozgalmi (úttörős) élményeknél tartunk, melyet
a negyvenes évek közepén született szereplőink esetében éppen „derékba
kapott” ’56, akkor itt is bőséges a „kínálat’.
– „Jó úttörőcsapatunk volt, az úttörőházi élet a szélesebb közéletbe
tagolt”, víziúttörő-élet, táborok, rendezvények, legalább ketten voltak őrsvezetők.
– Felkészült, ám politikai okokból kiebrudalt tanár élménye meghatározó
másnál.
– „Etnikailag megkavart helyi társadalom – fantasztikus sorsok” – erről
szólt az egyik aktivista gyerekkora.
– A hivatalos és személyes értékvilág különbsége volt meghatározó élmény
másnak (csírájában tetten érhető az az élmény, mely majd 1969-ben
e feszültség feloldhatóságának utópiájára épült).
Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a gyerekkor igen különböző
utak, közéleti tapasztalat és felfogás eredője, bár követhető: a család
viszonylagos távolságtartása – legalábbis a „tűrés” szintjén – a politikai
azonosulástól együtt jár a gyerekkor drámai élményeivel.
Élénkebbek az emlékek a serdülőkorról, a középiskolás, illetve az
egyetem előtti évekről. Többeknél kifejezetten fontos elem a kollégista lét.
(Emlékezzünk: az események ideológiai centruma az Eötvös-kollégium!)
– KISZ-titkárként közösséget teremthetett. Közben önképzőkörben
volt aktív egy „félretett tanárral”, az osztályközösséget pedig egy
„cigánytelepről jött szakérettségis” tanára kovácsolta egybe. Ő VB-tag
volt a fordulatot megelőzően is. Drámai hibákat követett el „kultúrfelelősként”
(pl. az OMEGA „kirúgását”, egy Lenin-műsor cenzúrzását), e
döntéseket már akkor kudarcként dolgozta fel: „Ettől kezdve elvoltam,
de azt gondoltam, senkinek sincs igaza”. Ez a kései katarzis jelentette
számára az igazi drámát a ’69 áprilisi éjjelen: „Ki kellett volna állnom a
régi VB mellett […] nem volt politikai elszánásom, érezzék jól magukat
– erre törekedtem.”
A mozgalomtörténet egyébként – több okkal magyarázva – az 1957–1961 közti úttörőmozgalmat
kifejezetten jó időszaknak, a közösségi lét, önszerveződés, ezenközben bizonyos (bár
a konszolidációval előrehaladva programszerűen feloldódó) exkluzivitás a cserkészettől jóformán
legitim módon vállalható romantika-elemek érvényesülése állíthatta elő ezt a sajátos „elegyet”.
248