Szeretnék május éjszakákon...

Mindent elviseltek volna, ha további éveket ajándékoz nekik asors.•…És ma már csupán néhány megsárgult fénykép, néhány megfakulttábori lap, az utolsó kézírásuk – ezek õrzik emléküket…Emlékeznek a feleségek, a szülõk, a gyermekek. Emlékezzetekti mindnyájan, amikor felidéztek egy kellemes élményt. A szeretettifjú legény, majd férj szerelmes csókjait. Az anyák akkori örömét,az anyai ölelést – és mai fájdalmaikat sohasem lehet elfelejteni!Hiszen az anya, aki világra hozta gyermekét, saját vérébõl táplálta,a szívébõl adta neki a szívét! Az apai csókokat sem lehet elfelejteni!Amikor a gyermekeit az ölében dédelgette, magasba emelte –és bízott abban, hogy majd felneveli õket!Mennyi öröm volt – s ma mennyi a fájdalom!A szülõk szemeibõl patakzik a könny, amikor felidézik a búcsút,azt a napot, a perceket, amikor gyermekük a háborúbaindult… És remélték, hogy nem a halálba!Mindenütt, mindenkit visszavártak!Óh, ezek a boldog percek: életútjaiknak egy-egy megidézett állomása.– Csupán ennyi immár, ami megmaradt róluk!Emlékeznek a hozzátartozók, akik még élnek! És emlékezneka barátok, az ismerõsök. Akik ismerték és nagyon szerették õket.És visszavárták mindannyiukat!Visszavárták még hosszú évekig, amikor véget ért a háború!Remélték, hogy az övéik még élnek – s most már hazajönnek,hazajöhetnek!……És olyan sokan nem jöttek haza – nem jöhettek. Ott kellettelveszniük messzi idegenben, ismeretlen helyeken. Távol a szülõföldtõlés szeretett családjaiktól, a szülõhazától!…•Emlékezzünk rájuk, mi, akik élünk, élve maradtunk a nagyvilágégésben!…És emlékezzetek rájuk ti is, utódok, akik csak gyermekfejjel ésgyermeki szívekkel ismertétek õket. És ti is, akiket még csupán böl-12