Szeretnék május éjszakákon...

Erre még õ megjegyezte:– A háborút biztosan meg fogjuk nyerni!Nyilván a csodafegyverben bízott, mint a németek közül is néhányan,de egyre kevesebben.Így erre csak azt feleltem:– Majd meglátjuk…Ezzel be is fejeztük a beszélgetést…A fõhadnagy úrnak mindenképpen hasznára vált a német átképzés.Elismerték a szaktudását, meg azt is, hogy az iskolázás növeltea hadiismereteit. Ha rangban ezt még nem honorálták is, dejött a felsõbb parancs, hogy be van osztva a zászlóaljparancsnokmellé, a zászlóalj-parancsnokságra. Ez azt jelentette, hogy az alezredesúr mellé zászlóalj segédtisztté lépett elõ. Itt állomásoztakazok a fõtisztek, akik a harcvonalakat irányították. A törzstiszteknekez az állomása olyan 4 kilométerre volt a harcvonaltól. Hátoda ment át, meg én is vele.Csuda jó dolgom lett, a törzskonyhán étkezhettem. Még atisztikonyhán is kaptam mindig ennivalót, mert a tiszturak részéreodajártam ebédért. A fõhadnagyom szigorúan meghagyta, szóljaka szakácsnak, hogy a számára mindig sovány húst adjon. Néha szóltamugyan, de végül is azt vittem, amit a fõszakács adott. Így olykorolyat is vittem, amely kissé szalonnás volt. A fõhadnagyom ránézett,és azt mondta: „Ezt edd meg te!” Végtére is én jártam jól,mert megettem az õ porcióját meg a sajátomat is. No, így szépenteltek a napok.Volt idõm, hát el-elmerengtem. Fõleg a bajtársaimra gondoltam,akiknek a harcvonalban sokkal rosszabb a sorsuk. Szegényeknek!De hát most éppen én fogtam meg az isten lábát! Az embernem tudhatja, hogyan, hol és mikor éri a szerencse! Még a háborúbanis lehetséges az ilyesmi!•Na de minden jólétbe beleüthet a mennykõ!…– János! Vissza kell menned a századhoz. Tovább nem tarthatlak itt.Már háromszor hívott fel a százados úr, hogy küldjelek vissza a századhoz.Csomagolj össze, és indulj, jelentkezzél a százados úrnál!77