Szeretnék május éjszakákon...

S lelki szemeim elõtt kezdtek visszaperegni a régi események:négy év és egy hét múlott el azóta, hogy kezemben a katonaládámmalfölszálltam itt a különvonatra, amely a bevonuló újoncokat vitterobogva, pöfékelve a keleti végek felé. Engem és több társamata végállomásig: Felsõvisóra.S most, négy év után ismét különvonat hozott ide vissza, a leszerelõkatonát! Igaz, már nem a katonakofferommal. Egyetlenpoggyászom az az ételhordó volt, amelyet a fogságban csináltattam…S közben megjártam a poklok poklát!•Gondolataimból arra ocsúdtam, hogy megindult felénk az emberáradat.Jöttek a civilek, a hozzátartozók! Kémlelték, nem ismerik-eföl közöttük a szeretteiket. – A rongyos, orosz ruhába öltöztetett,de magyarul beszélõ fiukat, férjüket.És hát magyarul dobbantak a szívek, röpültek föl a hangos sikolyok,amikor egyesek felfedezték a szeretteiket!…Ugyanis a várakozók között voltak olyanok, akikhez valamilyenúton-módon eljutott Debrecenbõl a személyes értesítés: már itt vagyok,magyar földön, Debrecenben! És pár nap múlva megérkezemBudapestre, a Keleti pályaudvarra. Természetes, hogy akikilyen értesítést kaptak, várták, várták az érkezõ vonatokat a hadifoglyokkal!…– Istenem! – a nagy találkozás! Ezt nem lehet leírni, csak haa dobogó szívekbe mártanák a tollat, s vérrel festenék meg e szavakat:– Köszönöm, Istenem, hogy hazasegítetted a fiamat, férjemet,gyermekeink apját!… Istenem, köszönöm!…Persze minket sem került el a tömeg. Hozzánk, ismeretlenekhezis rohantak az aggódó hozzátartozók, kérdezgetve tõlünk, nemvoltunk-e a fogságban az õ fiukkal, férjükkel? S mondták az illetõnevét, kérve, hogy emlékezzünk vissza, nem ismerjük-e ezeket aneveket vagy arcokat. Sokan fényképeket is mutogattak. Még azt iskérdezték, hogy melyik légerból jövünk. Mert voltak esetek, hogya Vöröskereszt útján egyesekhez eljutott a rövid értesítés, hogy ittés itt vagyok fogolytáborban…163