Szeretnék május éjszakákon...

A nagysága aztán illedelmesen, szépen mindent megmagyarázott,megmutogatott, mit kell majd csinálnom…Én meg boldogan takarítottam, mosogattam. Mindent, amitcsak kellett. Közben tanított németül. Elmagyarázta, minek mi aneve. Elismételtette velem többször, amíg meg nem tanultam. Perszeelõször köszönni tanultam meg németül. A jó reggelttõl a kezitcsókolomig – mindent sorjában. A nagyságám türelmesen tanított.Ilyen jótét lélek!Három évet töltöttem náluk. Aztán jött a háború. Mármint afront ért oda vissza. A mieink nyomultak elõre, a németek meghátráltak. Én már jól beszéltem németül. Megszerettem a gazdáimat,s õk is megbecsültek engem a becsületes munkámért. Mondtákis, hogy maradhatok náluk, ha véget ér a háború. Én erre isigent mondtam! Hiszen itt az élet sokkal jobb volt, mint a Szovjetunióban.Keresetem is volt, ruhákat vásároltam magamnak, meg anagyságától is kaptam. És hát szép városban lakni, tiszta ágybanaludni, jó koszt mellett – meg voltam elégedve. Igaz, a városbankárokat okozott a háború. De úgy gondoltam, ezeket majd rendbehozzák. Hiszen minálunk is, a mi kis falusi házainkat is megrongáltáka lövések. Most meg ki tudja, mi lehet otthon. Hiszen másodszoris végigvonult vidékünkön a front.Egy nagy hibát azonban elkövettem! Amikor az orosz csapatokelfoglalták a várost, bejöttek a házunkba is, s én megszólaltam oroszul.Megkérdezték, honnan tudok oroszul. Mondtam, hogy ukránvagyok. A németek hadifogolyként hoztak ide. No, erre elrendelték,amire nem számítottam, hogy haza kell térnem! Nem maradhatokitt hadifogolyként. Vége a háborúnak! Kényszerítettek, hogyhazatérjek! Hazahoztak.Itthon megtaláltam apámat, élt. De volt már egy második felesége,azaz a mostohaanyám. Hát nem valami szívesen fogadott, ámamikor látta, mennyi szép ruhát hoztam Németországból, megenyhült.Aztán munkába kellett járnom, õ meg ezalatt eladogatta a szépruháimat, az én tudtom és beleegyezésem nélkül. Pénzt csinált magánakbelõlük, nekem meg semmim sem maradt… Hát most itt vagyok,a hadifoglyokkal kell dolgoznom, hogy valahogy megéljek.122