Szeretnék május éjszakákon...

nensõ oldalára…Lehet, hogy én sem! – gondoltam akkor. Hánykatonának kellett ilyen fiatalon meghalnia. Pedig élni szerettekvolna! Isten nyugosztalja mindnyájukat! Tudom, mára már jeltelena sírjuk. Ha akkor tûzött is valaki egy-egy nyírfa keresztet hamvaikfölé, mára elkorhadtak…Úgy látszik, az oroszok mozgolódni kezdtek, mert jött a parancs,hogy hátrább kell húzódnunk. Hát visszavonultunk néhánykilométert. Ahol megálltunk, alkalmatlan volt a terep. Nem tudtukrendesen kimélyíteni a lövészgödröket. A géppuskásainknak sikerült,de nekünk nem. Én a géppuskásoktól olyan tíz méterre lehettem.Nem elég mély gödörben. Köztük és köztem még egy katonavolt lõállásban, leásva magát. Éjnek idején jött az oroszok támadása.Elõttünk mintegy száz méterre kigyulladt egy ház. Erõsen lõttükaz oroszokat…És akkor a sötétben, a hátunk mögött megállt felettünk négyorosz katona. Nem tudták kivenni, hogy oroszok vagy magyarokvagyunk-e. Odaszóltak:– Sto, nasí?Ekkor a géppuskásaink és a közelemben lévõ társam feléjükközeledtek és rálõttek a négy oroszra. De õk is ügyesek voltak.Géppisztolyaikkal tüzelni kezdtek a mieinkre, és agyonlõttek ötmagyar katonát. Én kissé távolabb voltam tõlük, így sikerült elfutnom.Igyekeztem minél messzebbre jutni, mert láttam, hogy már anyakunkon vannak az oroszok. Sikerült egy fiatal akácosba érnem,de nem találtam ott a mieink közül senkit. Nem tudtam, hová húzódhattakvissza. Mert ugye az oroszok odébb már a hátunk mögöttvoltak. Futottam hát tovább hátrafelé. Szembe jött velem aszakaszvezetõ, hozta a lõszert a vonalba. Hívott, menjek vele elõre,azaz nekem visszafelé. De én nem mentem, tudtam, hogy ottmár oroszok vannak.Úgy döntöttem hát, hogy megyek tovább, hátrafelé, és bemegyeka törzshöz, a századparancsnokhoz. Még azt is latolgattam,hogy átlövöm az arcomat, és akkor mint sebesült elhagyhatom afrontot. Vagyis, a poklot! Már hozzá is nyomtam a puska csövét azarcomhoz, de mégsem mertem megtenni. Hiszen így is mi lesz ve-70