Szeretnék május éjszakákon...

– Nyesztrílaj tovaris! (Ne lõjj, elvtárs!)És az én oroszaim nem tudták, hogy mi vagyok? Orosz-e vagymagyar? Mert ugye magyar katonaruhában voltam, és oroszulszlovákulfeleltem nekik vissza. Szlovák nyelven, amely nyelvet korábbanaz iskolában tanultam, meg egy kis orosz nyelvismeretem isvolt, még édesapám elbeszéléseibõl, aki az orosz hadifogságbóltért haza – feleltem hát nekik, mégpedig elég erélyesen. Azt is gondolhatták,hogy orosz vagyok, mert voltak esetek, amikor katonáikatmagyar katonaruhába bújtatták s úgy közelítették meg a honvédekállásait, s talán onnan tért vissza az õ emberük.Elõbújtak a bokor mögül és jöttek felém. Hozzám érve látták,hogy fegyver nincs nálam. Rám szóltak:– Pusztaj ruki. (Engedd le a kezeidet.)Én leeresztettem a karjaimat. Kérdezték, hol a puskám? Hogymenjek azt megmutatni. De én kézzel-lábbal magyaráztam nekik,hogy nincs fegyverem, már régen eldobtam. Ezt is meg tudtamszlovák-orosz nyelvkeveréssel magyarázni. S ez sokat jelentett,annyit, hogy nem lõttek belém. És magyaráztam nekik tovább:– Én önként jöttem hozzátok!Ezt is már jó elõre begyakoroltam. Hadd higgyék, hogy kommunistavagyok és tényleg önként jöttem át a frontvonalon. Elhittékés ráfeleltek:– Charasó! (Jól van!)Azt reméltem, hogy mindezekkel sikerült meggyõznöm õket, smost már nem mint ellenséggel fognak velem paktálni. De tévedtem– nem így lett! Mikor látták, hogy egyedül és fegyver nélkül vagyok,megszûnt nyomban a barátság! Végigmustráltak, s látták,hogy jó ruhám, bakancsom van. Jobb, mint az övék, hiszen õk csakolyan szedett-vedett ruhákban, pufajkákban voltak, ami nem is nézettki katonamundérnak. Csak az „usankán”, a fülekre lehajthatósapkájukon a vörös csillag jelezte, hogy katonák.Kezdtek vetkõztetni. Minden ruhadarabot leszedtek rólam. Elvettéka jó, új katonaruhámat, a síbakancsokat. Csak az ing és azalsónadrág, meg az ujjatlan pulóver maradt rajtam, amit még otthonrólhoztam. Majd odahajítottak felém egy ócska nadrágot meg91