Szeretnék május éjszakákon...

gára, örömében, hogy megszabadult. A pravoszlávok mindig háromszorvetnek keresztet egymás után.A hangulat a lágerben azért már egyre barátságosabb volt. Mégfutballmérkõzést is rendeztek a tábor udvarán. Az egymástól szögesdróttalelkerített két tábor csapatai mérkõztek meg egymással. Énnem játszottam, néztem a mérkõzést, s közben sétálgattam. Körültekingettem,nem lelek-e ismerõsre az újabban érkezettek között.Egyszer csak mit látok, szembe jön velem Pintér Gyula, aki1939–41-ben, zászlósi rangban körzeti leventeparancsnok volt nálunk.A faluban lakott, mi meg az õ leventéi voltunk. Még néhányfaluban irányította a leventekiképzéseket. Mivel nálunk háromévig lakott, még párt is talált magának. Uskerth Valikának udvarolt,akit aztán feleségül is vett.Az egész meccs alatt beszélgettünk. Mindenkirõl érdeklõdött,az ismerõsökrõl. Volt mirõl beszélgetnünk, mivel õ 1941-ben mentel a falunkból, én már 1943. október elsején vonultam be. Igaz, énsem voltam már négy éve otthon. De most ez nem volt akadály.Tudtam beszélni a falubeliekrõl, s felidéztük az otthon megesetttörténeteket.És minden szépnek tûnt. Fõleg az, hogy találkoztunk. Hiszenelmúlt hat év az utolsó találkozásunk óta, és hát annyi viszontagságonmentünk át a háborúban, a fogságban.Nemsokára a német fogolytársaink összeállítottak egy hatvantagúzenekart. Nem tudom, honnan kerültek elõ a hangszerek. Õknem a mi lágerünkbõl érkeztek ide. Lehet, hogy a fogságban is velükvoltak, mint a mi cigányprímásunknál a hegedûje. A zene mindenképpenemelte a hangulatot. Mindenki remélte, hogy „mégiscsakhazafelé áll a szekere rúdja”.•Jó hangulatomat még az is növelte, hogy váratlanul még jobbrafordult a sorsom. Ugyanis a mi lágerunkban volt szakács az a kolozsváriszabómester, aki a cukorgyárépítõ lágerben az én brigádombandolgozott. Õ volt az, aki ott udvarolt az orosz titkárnõnek.És ha az embernek a konyhán van a barátja, az már valami jóval iskecsegtet, fõleg a kiéhezett gyomornak. Így is lett!156