Szeretnék május éjszakákon...

Ez az igazolvány életem egyik legféltettebb kincse! Valahányszora kezembe veszem, emlékeztet a sok szenvedésre – és a szívetmelengetõ, örömteli szabadulásra!Igaz, utána is közbejöttek még nehézségek, zaklatások – de azigazolvány mégiscsak azt bizonyítja, hogy 1947. október 4-én, akkor,ott szabadok lettünk!… Hála Istennek!Mert Debrecenig idegen õrök, idegen katonák kísértek, felfegyverkezve.Itt meg azt mondták: Szabadok vagytok!…Mehettek tovább, amerre akartok, mint szabad emberek!Persze az irány mindenki elõtt a szülõföld, a szülõfalu, a szülõk, acsalád, a barátok felé mutatott. Még annak dacára is (amit a következõkbenelmondok), hogy itt-ott akadályokat gördítettek elénk.Itt tartom hát a kezemben az IGAZOLVÁNYT! Rajta, olvashatóan,az adatok. S a legfontosabb: a szabadulás napja!Az is kiolvasható belõle, amit ott nem tudtunk, hogy a 7/49/8számú fogolytáborból indultunk haza, amely Hálkov helység mellettvolt.És még a magammal hozott felszerelésem is fel van tüntetve.Vagyis pokrócom nem volt, a köpeny, felsõruha, alsónemû, cipõvagy bakancs egy bejegyzéssel elintézve: ROSSZ.Az igazolvány mellé kaptunk 20 forint gyorssegélyt is. Azonkívülmegmagyarázták, hogy bárhová utazunk, nem kell a vonatra jegyetváltanunk. Az igazolvány felmutatásával szabadon utazhatunk.Igaz, nemigen kellett sehol felmutatnunk, mert a rossz ruhaelárulta, hogy orosz fogságból jövünk. (Ezért ismertek föl és szólítottakmeg Budapesten is lépten-nyomon.)•Boldogan s egyben nagyokat sóhajtva indultunk hát kifelé a tábor kapuján:özönlött a nép. De még itt is ért meglepetés: a tömegben,ahogy jöttem kifelé, kivel nem találtam magamat szembe: a felsõvisóilaktanyában szolgált zászlóaljorvosunkkal. Ennyi év és viszontagságután ilyen öltözetben is megismertük egymást: Természetesen a többiekrõltudakozódtunk. Megkérdezte, nem tudok-e valamit Palásthyfõhadnagy úrról, aki a parancsnokom volt Felsõvisón.161