Szeretnék május éjszakákon...

Ki tudja, merre, merre visz a végzet…A Székely himnusz sorai zsongtak a fejemben, miközben elindultam,a „ki tudja, merre?” felé…De mégsem abba az irányba, ahonnan a lövések hallatszottak,hanem hátrafelé, azazhogy elõre. Elõre, arra, ahol némiképpcsend honol, mert olykor-olykor kisebb mozgást, zajt azért lehetetthallani.Egyedül voltam a nagy csendben, a semmiben. Fegyverem márnem volt a kezemben, régen eldobtam. Mire kellene? Egyedül márnem tudok senkivel szembeszállni. Úgy gondoltam, az a biztonságosabb,ha a harcmezõtõl eltávolodom. Hiszen a mieinkhez márúgysem tudnék visszatalálni, ehhez át kellett volna osonnom azoroszok vonalán. Ez pedig lehetetlen…Bár így is, úgy is fogságba esem, de ott, hátrább, talán nem lõnekrám…Ahogy mentem a hegynek fölfelé, láttam, hogy jön szembe hatorosz katona. Talán járõrök voltak. Õk még engem nem fedeztekföl, de én már messzirõl láttam õket. Lebújtam egy jókora kidõltfenyõfa mögé, s õk elhaladtak mellettem, a fa másik oldalán. Amikormár messze jártak, elindultam újra, ballagtam tovább. Megintjött szembe három orosz katona. Gondoltam, ezek is járõrök lehetnek,de már kevesebben vannak. Talán kisebb a veszély, ha fölfedeznek.Mégis, inkább úgy tettem, mint az imént, lehúzódtam egyfa mögé. Õk is elmentek mellettem.Kis idõ múlva folytattam utamat. Ismét fölfelé a hegynek. Amikora hegy teteje felé értem, hallom, hogy a közelben oroszul beszélnek,telefonálnak. Ezek lehettek az irányító tisztek. Háromfõsõrség állt körülöttük. Amikor olyan húsz méterre lehettem tõlük,észrevették, amint ott állok. Meglepõdtek, a bokrok mögé ugrottak,majd hangosan rám kiáltottak:– Sztuj! Hore ruki! (Állj! Föl a kezekkel!)Én erre erélyesen és bátran rájuk szóltam:90