Szeretnék május éjszakákon...

A végén már csak hárman maradtunk környékbeliek. Szabó Janibácsi Felsõtúrról, Polyák Jani bácsi Szalatnyáról, meg én. A többiekmár útra keltek. Az utolsó napokban aztán Szabó Jani bácsi isotthagyott bennünket. Elindult egyedül. Ketten maradtunk hát PolyákJani bácsival, akik még tényleg elhittük, hogy kapunk valamilyenútiokmányt.Persze, mi sem kaptunk…Kettesben a pályaudvaron azon tanácskoztunk, hogy mitévõklegyünk. Sokan voltunk ott még mindig hadifoglyok. Bizonyáraolyanok is, akik már az utánunk következõ transzportokkal érkeztek.A tömegben egyszerre csak hallom, hogy innen-onnan többenis kiabálják:– Péli Jánost keresik!Hát ez meg én volnék. De ki kereshet itt engem? És ki tudhatjaa nevemet egyáltalán? Azért elindultam a hangok irányába.S egyszerre csak szembe találom magamat a falumbéli Tóth Janival,akivel mellesleg majdnem szomszédok is voltunk, együtt gyerekeskedtünk.Szép pénzügyõri egyenruhában volt. Három évvelvolt idõsebb nálam. Nem került ki a háborúba, mert ejtõernyõsvolt, s balesetet szenvedett. Civilbe helyezték, így lett pénzügyõr, aháború után pedig már parancsnok!Persze hogy összeölelkeztünk!…A találkozás örömére, meg arra, hogy hazakerültem a hadifogságból,hívott, menjek el vele egy kis koccintásra. Közben arraakart rábeszélni, hogy még ne induljak haza! Halasszam el legalábbegy nappal az útrakelést és menjek el hozzájuk. Pestenlaknak.De én nem maradtam. Mivel a társaim, akikkel útra akartunkkelni, már be is szálltak a Vác–Drégelypalánk felé induló vonatba,nem akartam elszakadni tõlük. Mégis jobb, ha többen vagyunk,akik „átevezünk titokban a határon!” Hiszen nekem az volt a legfontosabb,hogy minél elõbb hazajussak, lássam a szüleimet, testvéreimet.Így hát elbúcsúztunk:– Szervusz, Jani!169