Szeretnék május éjszakákon...

lépésre. Egyszerûen nem engedtek haza a szülõföldünkre, aholezer éve éltek az õseink, s ahol a halottaink a temetõben nyugszanak.Erre bizony nem lehet emberi szavakat találni!Az elsõ hírek a szülõföldrõlAz egyik várakozási napon ebédeltem az étkezdében a Nyugati pályaudvaron.Mellettem ült egy házaspár egy kisfiúval. Látták rajtam,lerítt a ruházatomról, hogy hadifogságból jöttem. Õk is ebédeltek azingyenkonyhán! A férfi megkérdezte, hová igyekszem hazafelé a hadifogságból?Szlovákiába akarok eljutni, feleltem én, de még a követségennem adtak semmilyen útiokmányt. Erre azt felelte:– No, azt ne is várja. Úgysem kapja meg! Szlovákiában üldözika magyarokat a szülõföldjükön! Telepítik ki Csehországba vagyMagyarországra.Majd megkérdezte, hová való vagyok? Mondom neki, hogy Kistompaa szülõfalum, Ipolyság és Léva között. Erre azt felelte, hogyõk lévaiak! Akkor tehát földiek vagyunk! – mondom én.– Már csak voltunk – válaszolta. – Mi is földönfutók lettünk! –Õk ugyanis már megjárták az „otthoni kálváriát”. És elmesélte atörténetüket:Minket Léváról deportáltak Csehországba. A Szudéta-vidékrevittek. Oda, ahonnan elõtte néhány napja kitelepítették a németeket.Mutattak nekünk egy szép házat, és mondták, hogy abba beköltözhetünk.A ház üres volt. Német családot telepítettek ki belõle.Nem is tudom, hogy 30 vagy 50 kilós csomaggal. Tehát a házbanott maradtak a bútorok és mindenféle használati tárgyak. Néztüksorban, mi van a lakásban. Amikor kinyitottam az egyik szekrényt,mit látok? A szekrényben egy ember volt felakasztva! A nyakábanegy cédula lógott, ez volt ráírva: „Ha belépsz a házamba, te is ígyvégzed!” Borzalom!165