Szeretnék május éjszakákon...

Elmondtam, hogy nem tudok róla semmit azóta, hogy elváltunk.A tisztiszolgája voltam, majd nekem vissza kellett mennem aszázadhoz a frontra, a harcoló alakulathoz: Többé már nem találkoztunk.A doktor úr még megjegyezte, hogy az imént, pár perccel elõttemment ki a kapun Molnár László, aki a századparancsnokomvolt. Bizonyára õ is most szabadult a fogságból.Siettem elõre, de már nem találtam sehol. Sokan voltunk, éskezdett több irányba szétszéledni a tömeg. Mindenki arrafelé,amelyik irányban a h a z a f e l é volt.A legtöbben a debreceni pályaudvar felé igyekeztünk. Kettenmentünk együtt, földiek: Lõrincz Józsi bácsi meg én. Õ a szomszédfalunkból, Felsõszemerédrõl volt.A pályaudvaron egy Budapestre tartó különvonat várt bennünket,volt hadifoglyokat.Minden nagyobb állomáson megálltunk, mert voltak közöttünkolyanok, akik még Budapest elõtt leszálltak. Ezeken az állomásokontábori konyhák voltak felállítva, s csak akkor ment tovább avonat, amikor már mindenkinek adtak élelmet. Milyen jól jött,hogy még mindig megvolt a 3 literes ételhordóm. Most is jó szolgálatottett!Budapest – Keleti pályaudvarBefutott velünk a különvonat Budapestre, a Keleti pályaudvarra!Amikor kiléptem a vonatból, körültekintettem és felsóhajtottam:– ISTENEM! HAZAÉRTEM! – Még ugyan nem egészen haza,de magyar földre, mégpedig a fõvárosba.A meghatottságtól kicsordultak a könnyeim…És ismét csak sóhajtottam:– Újra látom a Keletit és Budapestet!162