Szeretnék május éjszakákon...

Ám a kapott hír óta a fogolytáborokban sokan meghaltak, olyanok,akik még éltek, amikor a leveleket elküldték. Azt persze nemmondhattuk el a hozzátartozóknak, hogy mennyi és mennyi bajtársunkattemettük el. Nem akartuk õket elszomorítani. A szállóige isazt tartja, hogy „a remény hal meg utoljára”. S lehet, hogy mégmegérkezik egy másik vonattal az õ hozzátartozójuk is!A Keleti pályaudvaron már voltak segítõink is. Hivatalos személyeka Vöröskereszttõl, vagy állami hivatalokból. Amelyikünketlátták, hogy megálltunk tétován, s nem indulunk azonnal a h a z af e l é irányba, megkérdezték, hogy hová kívánunk utazni. Voltunknéhányan várakozó felvidékiek. Mondtuk, hogy nekünk Csehszlovákiábakell eljutnunk. Felvilágosítottak, menjünk át a Nyugati pályaudvarra,ott be van rendezve konyha, ebédlõ és szálláshely isvan, ahol néhány napig akár alhatunk is.Megtaláltuk az ebédlõt és szálláshelyet. Kaptunk mindjárt bõséges,jó ebédet! És mondták, hogy visszajöhetünk vacsorára megszállásra.Azért kimentünk a városba is. Láttuk, hogy a kapubejáratokbantáblák, feliratok vannak kifüggesztve: ennyi és ennyi hadifoglyotvárnak ebédre, vacsorára. Sok helyre volt módunk betérni.Az emberek segítõkészsége nagyon szép és megható volt. Akiktehették, mialatt övéiket várták haza, szívesen megvendégeltékegy-egy ebéddel, vacsorával a hazaérkezõket.Ennyi év után is ki kell fejeznem köszönetemet drága magyartestvéreinknek, akik lépten-nyomon kimutatták vendégszeretetüket,és igyekeztek enyhíteni elhagyatottságunkat. Pedig tudjuk,hogy 1947 õszén a pesti lakosok nem voltak bõviben az élelmiszereknek!Köszönet nekik!•Napokig étkeztünk és háltunk a Nyugati pályaudvaron; ugyanismegérkezésünk másnapján felkerestük a csehszlovák követséget, skértük, hogy adjanak nekünk valamilyen igazolványt, hogy átléphessüka határt. Nap mint nap mellébeszélés fogadott bennünket:másnap, majd másnap! Végül beláttuk, minden hiába! Nekik nemkellettek a magyarok, nem is adtak semmilyen okmányt a határát-164