Szeretnék május éjszakákon...

E hétköznapi emberek minduntalan bizonyították, hogy sorstársuknaktartanak bennünket.A ki tudja, ki fia-borja, alantas és „felsõbbrendû” vezetõiktõl ésparancsnokaiktól eltérõen ezek a szegény emberek a világért sembántottak volna meg minket! Egyszer sem szólt ránk senki közülük,mért beszélünk magyarul – mármint egymás között –, ha õkezt nem értik. És sohasem szólítottak bennünket tovarisnak – azazelvtársnak. Mindig így szólítottak: Pán, vagyis úr! Vagy a nevünketmondták.Sõt, azt is tudták, hogy mi jobb körülmények között éltünk otthon,mûveltebbek is vagyunk, mint õk. Az orosz mesterünk, megmások is nemegyszer mondták:– Nektek még egyszer jobb sorsotok is lesz, ha hazamentek! Demi mindig ebben a szegénységben fogunk élni! Nekünk itt kell maradnunk,itt kell meghalnunk…Hát ez volt a munkáshatalom a kommunizmuson belül!…Kiskertem közepén…Kiskertem közepénkinyílott a vadrózsa,terítve van alatta a rózsa,nem leszek a tied,barna kislány, soha…Amikor Hankával együtt dolgoztunk, cipelve a nehéz vasgerendákat,sokszor vigasztalásképpen is elénekeltem neki úgy halkan egyegyszép magyar nótát. Kicsit a fáradtságunkat feledtettük vele.Meg aztán láttam, hogy szívesen hallgatja õket. Egy ilyen alkalommaldaloltam el neki a fenti nótát, melyet katonakoromban szoktunkénekelni Felsõvisón, amikor a gyakorlótérrõl meneteltünkbefelé a kaszárnyába.126