Szeretnék május éjszakákon...

lyok, ahol lehetett, leültünk kicsit pihenni. Ránk ugyanis az ebédszünetigen, de az ebédelés nem vonatkozott. Mi csak délután 3 óra utánkaptunk ebédet, miután bementünk a munkából a „szálloda-ebédlõnkbe”.Vagyis fájront után. Leültünk hát, ki hova tudott.Az ukrán munkatársnõnk is leült ebédelni egy gerendára. Mára nevét is tudtam, hiszen jó ideje velünk dolgozott. Hankának hívták.A német mérnök, akivel németül társalogni szoktak, már nemvolt köztünk. Intett hát nekem:– Ivan, igyi szuda, szigyi.Elfogadtam a hívását és melléje ültem.(Az én magyar nevemet, a Jánost, az oroszok Ivannak mondták.Náluk a Jánosok mind Ivanok voltak. Ezt már régen megszoktuk.)Elõszedte az otthonról hozott ebédjét, mivel õk itt nem kaptakkosztot. Kicsomagolta, s én meglepõdve láttam, hogy az ebédjefõtt cukorrépa és hozzá savanyított uborka!No, mondok, Jani! Ezek a szabad orosz polgárok is ugyancsakgyenge koszton élnek! Mert ugye, nálunk otthon, mi, a szegényebbekis valamivel táplálóbb ételeket szoktunk ebédelni. Igaz, fõleggyerekkorunkban, a fõtt cukorrépát is elfogyasztottuk, de csak úgydélutánonként, amolyan csemegének, mint az almát, körtét vagyszilvát – nyáron. Õsszel, amikor a répa kiszedése folyt a nagybirtokon,ha jártunk ásni, egy-két darabot hazahoztunk és megfõzettük.S majszoltuk, mert édes volt. Jobb, mint a savankás alma, vagy efféle.De nem ettünk hozzá kovászos uborkát! Az már sehogy semillett össze: a savanyú meg az édes!Ezért nagyon elcsodálkoztam, látva, a kislánynak mibõl áll azebédje! Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben… Szegényukránok, oroszok! Nektek sem ád sok jót a ti szocialista hazátok!Egyszer csak így szólt hozzám Hanka:– Ivan, chocses burák? (János, akarsz répát?)Hát nem tudtam, mit feleljek? Ha elutasítom, még azt hinné,lenézem õt. Ha meg elfogadom, talán neki is jobban fog esni, hogyegy lerongyolódott hadifogollyal megoszthatja szerény ebédjét. Ígyaztán elfogadtam:120