Szeretnék május éjszakákon...

Majd ha egyszer vége lesza sok-sok szenvedésnek…Ez a szomorú-szép katonanóta járt a fejemben. Persze hogy neménekeltem el örömömben hangosan… csak úgy lélekben mentemvégig a sorokon, így:Majd ha egyszer vége lesza sok-sok szenvedésnek,nézzétek el a vadásznak,ha egy kicsit részeg.Megszabadult a haláltól,haza visz az útja,kifelé áll a mundérbóla szekere rúdja…Mert hát a kezdõ két soron kívül a többiek nem illettek ránk! Csaka boldogság mámorától leszünk megrészegülve, ha tényleg bekövetkezikez a nap! A mundérból pedig nem állhatott ki a szekerünkrúdja, mert a három éve viselt, elnyûtt rongyos ing, alsónadrág mega pufajka minden volt, csak nem mundér…A mundérról jut eszembe: olyat nem mondtak, hogy netán valamiveltisztességesebb ruhát kapunk a nagy utazásra, hogy otthonláthassák, egy gazdag, szabad országból érkeztünk haza. Pedig amunkabérünk legalább egy valamirevaló ruha lehetett volna. Ezdukált nekünk – megdolgoztunk érte!Már mindegy! Az volt a lényeg, ami a reményt éltette bennünk:többet nem kellett robotra menni, csak készülõdni – haza! Igaz, azépítkezést tulajdonképpen befejeztük. A cukrot a gyárban megmár nem mi fogjuk gyártani… Gyártsák maguknak a szovjetek, ésmeg is ehetik… Jó étvágyat hozzá! Mi már nem akarjuk a zsákokatsem megcsapolni, rézcsõvel vagy körömmel! Egyék csak az õszacharjukat! Nekünk meg elég lesz, jobb lesz az igazi, ízes, jó ma-147