Szeretnék május éjszakákon...

de piros lesz, ha nem kapunkmindent, mindent vissza.Nem lehet leírni azt az örömet, amikor az Ipoly két oldalán elterülõközségek lakosai, rokonok és ismerõsök, húsz év után újra találkoztakés összeölelkeztek Ipolyságon, vagy a környezõ falvakban.Ezután már Magyarországon éltünk. Szép lett volna minden,de jöttek a háborús évek. 1939 szeptemberében a németek és aszovjetek eltiporták Lengyelországot. A pár hónapja éltetett „lengyel–magyarhatár” menekülési útja lett a lengyeleknek Kárpátaljánkeresztül Magyarországra. Sok lengyel menekült volt Hontbanis. Idõsebb katonák õrizték õket, az „úgymond” lengyel foglyokat.De a valóságban mint menekülteket óvták a lengyeleket a németekkelszemben. Az ellátásuk biztosítva volt, iskoláik is voltak. Többenközülük, mielõtt véget ért volna a háború, megtanultak magyarul,sõt házasságok is köttettek.1940 szeptemberében szintén békés és örvendetes esemény voltaz erdélyi bevonulás, azaz Erdély északi részének és a Székelyföldneka visszafoglalása. Ebben mint katonák többen is részt vettekközségünkbõl és vidékünkrõl. Az egyik falunkbéli honvéd egyfényképet hozott haza Kolozsvárról. Ennek a hátlapján pedig szépbélyegzõlenyomat: Kolozsvár visszatért – 1940.Péli János ezekben még nem vett részt; nem töltötte be a 21.életévét, így nem volt katonaköteles.Az Erdélyi indulót, vitéz Somogyvári Gyula szerzeményét akkormindenki megtanulta:Elhangzott a szó,zeng az induló,gyõztesek megintrégi zászlaink.Édes Erdély, itt vagyunk,érted élünk és halunk,gyõz a szittya fergeteg,a rohanó sereg.22