Szeretnék május éjszakákon...

ancs, hogy vissza a saját laktanyánkba, Felsõvisóra. Hát visszameneteltünk…Majd ott az újabb parancs: Irány az orosz front!Bevagonoztak bennünket egy vonatszerelvénybe; vonattalmentünk a határ széléig, ameddig a vasút ki volt javítva. Már nemis tudom, Havasalja vagy Kõrösmezõ volt az utolsó állomás, ameddigvonattal mentünk, s itt kivagonoztunk.Innen már gyalog meneteltünk tovább. Vittük a síléceinket is,mert e hegyek még tele voltak hóval. Felcsatoltuk a sítalpakat ésirány a TATÁR-HÁGÓ! S közben nagy pelyhekben hullt a hó…Amikor felértünk a hegy tetejére, egy 12 méter magas fakeresztetpillantottunk meg. Az mondták nekünk, ez jelölte a határta Tatár-hágón Magyarország és Lengyelország között. Mindenkiodarohant a kereszthez, s megölelte, megcsókolta. Sokanráírták a nevüket is. Így búcsúztak, búcsúztunk el a hazától,Magyarországtól…A régi aláírások láttán az járt az eszemben, hogy a régi békeidõkbenaz ide kiránduló turisták írták föl a keresztre neveiket, akkor,amikor még békésen magasodott fölöttünk – és õk békésennéztek le a lejtõkön mindkét irányban, Magyarország és Lengyelországfelé. Bezzeg az elsõ világháború idején, és a mostaniban is,hányan mentek itt el azzal a félelemmel szívükben, hogy vajon viszszajönnek-evalamikor?…61