Szeretnék május éjszakákon...

tam, a végén még tisztességesebb ruhát is kiosztanak nekünk. Deez nem történt meg.A kijárati kapunál állt egy asztal, rajta az irataink. Mindenkitnév szerint odaszólítottak. Aki a neve elhangzása után elõállt, a kezébeadták az elbocsájtót.És indulás tovább, most már kifelé a kapun!… Hátra se néztünk,mi marad utánunk!…A kapunk kívül újra felsorakoztunk, majd szépen, katonásanvonultunk gyalogmenetben az állomás felé.Az állomáson állt egy motorvonat négy személyszállító kocsival.Nem marhavagonok tehát, mint amilyenekkel idefelé utaztunk.Hát már ennek láttán is egy újabb kõ esett le a szívünkrõl.Beszálltunk, elindultunk, de még akkor is kételyeink voltak, vajontényleg hazafelé visz-e a vonat, vagy egy újabb táborba-lágerbe.Hinni az utolsó percig nem lehetett!Az állomás, ahonnan indultunk, közel állt a gyárépítkezéshez.Amikor a vonatunk elrobogott a telep mellett, az ott dolgozó civilek,akik hosszú ideig velünk együtt robotoltak, most odajöttek agyárkerítéshez és integettek nekünk. Mi is integettünk – így búcsúztunkel egymástól.Integettünk – integettek… Szótlanul, a viszontlátásra kiáltásanélkül, hiszen egyikünk sem óhajtotta viszontlátni a helyet, aholannyit szenvedtünk!…Hankát nem láttam sehol az integetõk között… Nem volt kinna kerítésnél. Bizonyára bent sírt valahol – elsiratott engem. Meg areményt, hogy kiszabadítom õt a nyomorból.De hát az orosz fõtiszt megérkezése s szabadulásunk bejelentéseután mi már többet nem mehettünk a cukorgyárba. Így nem találkoztunk,el sem búcsúzhattunk…Szegény jólelkû Hanka! Kénytelen leszel elviselni nyomorultsorsodat! Én már nem segíthetek rajtad…Isten áldjon, óvjon. Adjon neked szebb napokat, olyanokat,amilyeneket megéltél egykor a háborús Németországban!Mielõtt folytatnám utazásunk történetét, vissza kell térnem egybeszélgetésünkre az orosz mesteremmel. Ezt még akkor folytattuk149