Szeretnék május éjszakákon...

A legszebb virágok azonban a szívünkben kezdtek kinyílni. Belsõnkbenaz öröm, hogy hazafelé megyünk, valóban virágokat fakasztott,ha azt kívülrõl nem is lehetett látni! Illetve hát az arcunkrólbizonyára visszatükrözõdött! Sugárzó tekintetek, kézszorításokvoltak mindennek a tanúi. Istenem! Megyünk hazafelé… Tényleg!?Ez igaz lehet?…A vonat mozdonyának elején, a koszorúk, virágok között Sztálinhatalmas képe virított! És mellette Rákosi Mátyásé! Tehát õkvezetnek bennünket hazafelé… A mozdonyon is, a vagonok oldalánis magyar nyelvû feliratokkal teli transzparensek díszlettek. Eza szöveg függött több kocsinak az oldalán:„Ki hoz benneteket haza? – Rákosi elvtárs és a KommunistaPárt!”Mielõtt folytatódna történetünk, egy pillanatra még vissza kellkanyarodnom a lágerbõl való indulásra.Amikor sorjáztunk ki a láger kapuján, az alezredes úr nem jöhetettvelünk! A „különös” bánásmód – a tiszteknek nem kellettrobotolniuk, szabad mozgásuk volt – most mintha az ellenkezõjérefordult volna, éppen a magas rangú tiszteket nem engedték haza!Nem tudjuk, miért. És meddig kellett maradniuk?Mielõtt a láger kapuján kiindultunk volna, a menetünket látvaaz alezredes úr úgy sírt, mint egy kisgyerek! Nem tudjuk, mi lett atovábbi sorsa, hazajutott-e, s ha igen, mikor?…•Átszálltunk hát a nagyobb szerelvénybe, kényelmesen jutotthely mindenkinek, de csak nem akart elindulni velünk a vonat.Vártunk és vártunk… Hogy mire, azt nem tudhattuk.Csak este 10 órakor gördült ki velünk az állomásról a szerelvény…A csendes éjszakában, a nyár közepén sorra suhantak elmellettünk a fák, olykor házak, falvak is… És a vonat robogott velünk,mégpedig nyugati irányba…Azért még mindig a bizonytalanság, a félelem gyötört, hogy valóbanhazafelé megyünk-e? Ha biztosak lettünk volna benne, talánel is énekelhettük volna ezt a katonanótát:151