Szeretnék május éjszakákon...

Ahogy mondom: jöttek és mentek a transzportok. Mi meg csakvárakoztunk. Illetve hát várakoztattak bennünket. A végén márcsak mi maradtunk ott, a „hontalanok”. Úgy látszik, a lágerünkorosz vezetõi is megunták ezt a várakozást, mert már régen át kellettvolna bennünket adniuk az átvevõ közegeknek!Más út nem volt, mint nekünk is:I r á n y M a g y a r o r s z á g !Bevagonoztak hát bennünket is az egyik transzporttal, s irány:D e b r e c e n !Gondoltuk, ez is jó lesz. Elvégre magyarok közé és Magyarországrais hazamegyünk! Debrecenben volt a következõ, illetve azutolsó fogadóállomás. Onnan, reméltük, már hazafelé engednekbennünket!…Robogott velünk a szerelvény, át Románián, Erdélyen. Majdmagyar földön vitt a vonat…Itt már fellélegeztünk! Magunkba szívtuk a jó magyar levegõt.Teli tüdõvel. Már talán dalolni is kedvünk lett volna!És pár napi utazás után befutott velünk a vonat Debrecenbe!Kiszálltunk… Aranylón sütött az október elejei nap. Úgy éreztük,sokkal melegebben süt ránk, mint odaát a fogságban sütött! Saz anyaföld, amelyre ráléptünk! Már ez is más volt, nem koppantidegenül a lábunk alatt!Letérdeltünk hát – és megcsókoltuk az anyaföldet!… S körülöttünkmindenütt magyarul beszéltek! Az édes magyar szó, az anyanyelvünka szívünkig hatott! Magyarul szóltak hozzánk, akik átvettek.Istenem, ezt is megértük! – sóhajtottunk fel mindannyian. Újraitthon, újra Magyarországon!… Aztán továbbirányítottak bennünket,a fogadóállomásra. Ott az elsõ volt, hogy mindnyájunkatfertõtlenítettek. Majd mentünk szépen sorba az orvos elé. Õ mindenkitmegvizsgált, meghallgatott. S mindenkitõl megkérdezte,nincsen-e valamilyen egészségügyi problémája. Nem érezzük-emagunkat betegnek? Nem voltak panaszaink.Mentünk tovább a fogadóbiztosok elé. Ezek kikérdezgettek.Mindenkinek be kellett mondania a nevét, születési helyét és dátumát,és persze a lakóhelyét.158