Binján áv - A rabbinikus gondolkodásmód analízise egy ... - Or-Zse

3.2.2.3. A legjelentősebb modern metaforaelméletek
Max Black, John Searle, Arthur Danto stb. a hatvanas évektől kezdve bírálták a
metaforaleméletet mint helyettesítéselméletet. 574 Legfőbb problémának azt tekintették, hogy
(1) M nem mindig fordítható le SZ-re; (2) a hagyományos elmélet a metaforákat felesleges és
uninformatív jelenségeknek tartja; valamint, hogy (3) az M-nek megfelelő SZ gyakran maga
is figuratív. 575 Lassan kialakult az a nézet, hogy a tropusok nem az ékes beszéd stilisztikai
elemei, nem a költői díszítés eszköztárának részei, hanem a nyelv alapvető jellegzetességei. I.
A. Richards nyomán Max Black volt az, aki a hagyományos metaforaelmélet első jelentős
alternatíváját, az interakció-elméletet kidolgozta. Ennek lényege, hogy a metaforikus
mondatban nem helyettesítés és nem hasonlítás történik, hanem a szavak által „együttesen
felidéződő” és „interakcióba lépő” gondolataink hozzák létre az „újabb” jelentést. 576 Az
adott kontextusban a metaforaként használt szó új jelentést kap, amely nem azonos ama szó
szó szerinti jelentésével, továbbá azzal a kifejezéssel, amit annak szó szerinti helyettesítője
adna. A mondatban a szavak interakcióba lépnek egymással, mással nem helyettesíthetők. A
metafora „kerete” az új kontextus, mely megköveteli a metaforaként használt szavak
„fókuszának” kiterjesztését. A jelentés megértéséhez az olvasónak tisztában kell lennie a
szavak régi és „új” jelentésével. Richard szerint a „kiterjesztett” vagy „megváltoztatott”
jelentés a kifejezések „közös jellemzője” mentén jön létre, mely a metafora alapját képezi:
M használatakor azonban SZ jelentésrartalmának csak egy válogatott csoportját kell
figyelembe venni. A befogadó – olvasó vagy hallgató – dolga, hogy „összekapcsolja” az
elhangzottakat – ebben rejlik a metafora titka. Az „analógia” kontextusfüggő
jelentéseltolódások révén jön létre, esetenként az analógia a kontextus nélkül teljességgel
alaptalan is volna. Black nem veti el teljesen a hagyományos elméleteket, hanem azt
javasolja, hogy a metaforákat a helyettesítés, hasonlítás és interakció példái szerint
osztályozzuk. Az első kettőben M helyettesíthető SZ-el, míg az interakciókon alapuló
metforákat lehetetlen SZ-re átváltani, „ezek ugyanis olyan módon működnek, ami azt
VwGyO4qL1aM76OVm8GM7dbH_gG20cKl-te-trdgXe3KndoloQ7aMynFXsfWcar-
SwUYxTagfYG4mGbtWujdFnGSiqyIDUNM_HRhrCoEytiJ-
HdGYYcPi_09pl8N7FWLveOaWjzbYnpnkpmxcWg Letöltés ideje: 2010. 11. 18. 16.39, 215−455. o., kivonata:
Putnam, Hilary: Meaning and Reference. In: Martinich, A. P. (ed.): The Philosophy of Language. Oxford
University Press, New York − Oxford, 1996., 284−291. o., illetve Kripke már idézett műve.
574 Kelemen: Bevezetés…, 6. o.
575 Reimer, Marga – Camp, Elisabeth: Metaphor. In: Handbook of Philosophy of Language, (Ed.: E. Lepore & B.
Smith), Oxford University Press, 2006, 845−863. o.
http://www.sas.upenn.edu/~campe/Papers/Reimer&CampOUPMetaphor.pdf Letöltés ideje: 2011. január 12.
19.42, 851−852. o. Robert Fogelin a második és harmadik „vádpontra” kidolgozta a metafora hasonlításelméletének
figuratív verzióját. Bővebben lásd: i. m., 852−853. o.
576 A továbbiak Black: A metafora, 441−447. o. alapján.
183