A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

KULTÚRA
101
magukat. Õk gyakran unalmas közhelyeket, vonalasságokat mondtak, Aczél Babitsot
idézte – neki szabad volt –, magasabb ideológiai, szellemi légkört teremtett,
annak ellenére, hogy többnyire csaknem mindenben ellenkeztek a gondolataink.
Persze, mondjuk, Fekete Gyula vonalas népiességével vagy Darvassal és nyüzsgõ
epigonjaival – az epigonok epigonjaival – nem volt nagy kunszt versenyezni, fölébük
kerekedni, jobb szellemi légkört teremteni. […]
Aczél elnézte a pesszimizmusunkat is. Pedig a hatvanas években a Tûz-táncosok,
Garai Gábor, Váci Mihály, Györe Imre, Nyerges András, Mezei András akkor –
csak akkor – odatartoztak ehhez a csoporthoz, zengték a kádárista szép jövõt. De
Aczél hagyta Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes létérzetének pesszimizmusát,
nyílt kétségbeesését, sõt Kálnokynak még József Attila-díjat is adott.
Nagy László és Juhász Ferenc gomolyos létérzetét ugyan a Népszabadság szóvá
tette, kritizálta, de mégis õk voltak a költõk az én költõbarátaimmal szemben.
Tehát verset írni nagyjából szabad volt. A próza már kínosabb ügy, jobban kiviláglik
belõle az ideológia. Prózában nehezebb úgy igazat írni, hogy botrány ne legyen
a dologból. […]
Szóval 1964 elején irodalmi esteket csináltunk. Mint mondtam, némi óvatossággal,
de azért nem elég óvatossággal. Mert híre ment a Jókai Klubnak, komoly híre.
Csináltunk végül egy írói estet. Ott volt az én nemzedékem legjava és az idõsebbek
is. Vas István is például. Meghívtuk Garai Gábort is, õ az Írószövetség titkára
volt akkor. Az elõzmények, a hírverés következtében, hogy más irodalmat is
lehet csinálni, dugig tele volt a terem. Ez ügy volt, mint néhány évvel korábban
a Petõfi Kör. Csoóri is szerepelt egy olyan verssel, amely forradalmi volt. (Kardos
György, a Magvetõ igazgatója ki is hagyatta Csoóri kötetébõl.) Ott volt a közönség
között Tamási Áron, Grandpierre Emil, ott voltak a szimatolók, feljelentõk.
Ott volt Kardos György is. Garai azzal kezdte: „Tudom, hogy ennek az estének
én vagyok a vörös fügefalevele, hát azért is kommunista verset mondok.” És
mondta. De akkor már mondhatott bármit. Aczél rádörgött a XII. kerületi tanácsra,
egy pillanat alatt kiebrudaltak bennünket a Jókai Klubból. Be sem tehettük
többé a lábunkat. Jó, hogy a szerencsétlen adminisztrátort nem bocsátották
el. Lux Alfréd tanácstagsága megszûnt. A kulturális bizottságot feloszlatták. Ezután
nemsokára találkoztunk mi Vas István meghívására Aczéllal.
Fura helyzet volt. Idegfeszítõ Vasék számára is, de az ellenségesség látszata nélkül.
Aczél nyájaskodott, s mint késõbb is gyakran láttam, színészkedett, mintha
közös platformon állnánk. Amikor a feszültségünk fölengedett, megkérdeztem
tõle: „Mondja, Aczél elvtárs – akkor még jó darabig magázódtunk –, miért tartja
politikailag olyan fontosnak az irodalmat? Elvégre értem én, hogy nem tûrhetõ
el, ha azt mondják, hogy a téesz rosszul mûködik, a párttitkár sikkaszt, a funkcio-