A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

OKTÓBER UTÁN
33
kás-Paraszt Kormány és az MSZMP vezetése iránt, és az eredményekrõl való beszámolás.
Én úgy emlékszem, hogy inkább elõre tekintettünk, mint visszafelé:
hogyan tovább, mivel megyünk az országos pártértekezletre, mit tudunk felmutatni.
A taglétszámunk elég szépen alakult, létrejöttek a pártszervezetek, az ellenforradalommal
gyakorlatilag leszámoltunk, már akikkel le kellett számolni –
össze lettek szedve. Az 1956. decemberi határozatban eszmeileg egyértelmûen
a kétfrontos harc kezdett kibontakozni, de a balos nyomás a felszólalásokban és
egyes emberek tevékenységében is egyértelmûen jelentkezett. Nagyon keményen
fel kellett lépni, és hamarosan meg is kellett szabadulni attól az összeverõdött
brigádtól, amelynek tagjai azt hitték, hogy géppisztollyal meg gumibottal kell újra
beterelni a népet a szocializmus aklába.
UJHELYI SZLÁRD, 1985: Romániából 1958 végén hoztak haza. Természetesen azonnal felvettem
a kapcsolatot Lukács Györggyel, aki már 1957 tavaszától itthon volt. Õ mindig
nagy összefüggésekben nézte a dolgokat. Azt fejtegette, nem arról van szó,
hogy ki akarja és ki nem a megújulást, hanem hogy nagyon sok visszahúzó erõ
van itt nálunk is, meg a határainkon kívül is a munkásmozgalomban. A történelemnek
viszont megvan a maga logikája, és akár tetszik, akár nem, a megújulást,
a reformot folytatni kell, mert vagy megújul a szocializmus, vagy nem lesz. Ebben
az idõszakban azonban én még bódulatban éltem, és nem nagyon osztoztam
ebben az optimista perspektívában. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a hazaérkezésünk
után, annak ellenére, hogy pesszimista voltam, úgy éreztem, hogy gazdaságilag
meglepõen gyorsan magához tért az ország, s a légkör is szabadabb,
mint korábban volt. Tehát az a totalitárius, mindenre kiterjedõ, az ember magánéletéig
lehatoló, az emberektõl aktív önkritikát és szavakban a rendszer melletti
kiállást követelõ magatartás helyett türelem van, hagyják az embereket élni, és
nem erõltetik a különbözõ hûségnyilatkozatokat. Majd jöttek a jelszavak, hogy
aki dolgozik, az a munkájával szavaz a szocializmus mellett, vagy hogy aki nincs
ellenünk, velünk van. Amikor mi elmentünk, akkor úgy nézett ki, hogy ennek
a népnek elege van mindabból, ami addig volt, és nem hajlandó úgy élni, ahogy
addig élt. Amikor visszajöttünk – túlzás az, hogy én a nép hangulatáról értesülve
voltam, hiszen elzárt kis krecliben éltem, de mégis –, az volt a benyomásom,
hogy ez a nép felejt, felejti azokat, akiket 56-ban támogatott. Azaz elfogadja a jelent,
és el akarja felejteni a múltat, azt is, ami Rákosiék alatt, és azt is, ami az
események alatt történt. Az emberek élni akarnak. De hazudnék, ha azt mondanám,
hogy én akkor abban egyetértettem Lukáccsal, Molnár Erikkel, hogy ez annak
a jele, hogy itt a reform folytatható. Ezt én inkább apolitizálódásnak, a közügyektõl
való elfordulásnak, a magánéletbe való visszahúzódásnak fogtam fel.
Nem éreztem az aktív részvétel szándékát az új társadalom felépítésében.