A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

42 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
ez a kiállítás meghozza a várt anyagi eredményt?” Mondtam, vállalom, hogy azt
a devizát, amibe kerül, mi, a belker kitermeljük. „Jegyzõkönyvbe vehetjük?”
„Igen.” „Rendben van, döntöttünk, kimegyünk!”
Ez történt, és hat hónap alatt óriási eredmények lettek. Lakatos cigányzenekara
volt kinn, olyan sikere volt… A konyháról nem is beszélek, olyan konyhával én
még itthon sem találkoztam. Az utóbbi évtizedek legjobb levesét ott ettem, abban
az étteremben. A trónörökös meg a hercegek inkognitóban odajöttek vacsorázni
és hallgatni a cigányzenét. Mindig zsúfolt volt, elõre lefoglalták a helyeket.
Én május közepétõl hat hétig voltam kint. Magyar nap is volt, ezért kormánydelegáció
is ment. Nagy Józsefné könnyûipari miniszter, Aczél György mûvelõdésügyi
miniszterhelyettes és én. A világkiállítás vezetõje egy gróf volt, meg voltunk
híva a lakására ebédre, a felesége és az unokahúga is ott volt. Amikor megérkeztünk,
a gróf tisztelettel kezet csókolt Nagy Józsefnénak, a textilmunkásnõnek,
és elmondta, hogy neki szokatlan, hogy valaki munkásnõbõl miniszter lesz.
A magyar nap szerencsére megelõzte június 16-át, Nagy Imréék kivégzésének
napját. A küldöttség tagjai addigra már hazajöttek, én még kint maradtam. Éjfélkor
csengett a telefon, a munkatársam hívott, és azt mondja, hogy baj van,
mert azt mázolták a falra, hogy assassins – gyilkosok. Mondtam, hogy rögtön
megyek, addig szerezzen be vegyszereket, annak reggelre már nem szabad ott
lenni. El is tûnt. Ugyanakkor reggelre az emigráns szervezetek bojkottot hirdettek,
óriási újságcikkek jelentek meg, és természetesen nagy hangulatkeltés volt.
Tartottunk tõle, hogy meglesz a hatása, hogy a látogatók száma csökken, és nem
jönnek az étterembe. Hát nem következett be! Este már zsúfolva volt, és végig
minden este, egy pillanatra sem volt megtorpanás. Ellenben voltak olyan próbálkozások,
hogy bejöttek magyarok, és elkezdtek randalírozni. A mi pincéreink –
anélkül, hogy erre valamilyen iránymutatást kaptak volna – galléron fogták õket,
és kitették a szûrüket. Nem kellett rendõrséghez fordulni. […]
Nagyon érdekes, hogy még a világkiállítás elõtt én kerestem egy embert, aki ért
a kiállításokhoz. Úgy gondoltam, hogy a belkernek mégiscsak kell valaki, aki kiállításokkal
foglalkozik, és ért is hozzá. Ajánlották a Kiállítási Vállalat igazgatóját.
Megállapodtam vele, hogy õ lesz a mi részünkrõl a kiállítás rendezõje, felelõse.
Megbízást kapott, hogy menjen ki Brüsszelbe, nézze meg a kiállítás területét a térképen,
hol fekszik a magyar pavilon, megfelelõ-e a hely, és mondja el majd a benyomásait
és a javaslatait. Hazajött, és azt mondta: „Sebes elvtárs, ez csõd, a hátsó
kijáratnál van a magyar pavilon, messze a fõbejárattól. Itt csõd lesz!” Kértem,
mutassa meg a térképen. Leteszi a térképet, nézem, kérdem: „Ez a pavilon?” „Ez
az amerikai.” „És ez?” „Ez a szovjet.” „És a kettõ közt a magyar, nem gondolja,
hogy akkor jó helyen van? Nem gondolja, hogy ha azoknak, akik az amerikai és