A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

56 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
észrevesz-e, és ha igen, reagál-e. Ha barátságos pofát vág, akkor köszönök, ha
mérges pofát, akkor inkább elkerülöm, mert nem akarom magam kitenni egy
esetleges megszégyenítõ szituációnak. Jellemzõ és tanulságos eseteim voltak. Ha
valakivel elkerülhetetlen volt a találkozás, és azt mondtam neki, hogy „Szervusz,
hogy vagy?”, az erre adott válasz tesztszerû pontossággal mutatta, hogy az illetõ
kicsoda-micsoda. Ha bárminemû maradéka volt benne a tisztességnek, akkor erre
a kérdésemre visszadobta a labdát: „Én? Az nem érdekes. Te hogy vagy?” Aki
viszont nem dobta vissza, az szinte matematikai pontossággal elkezdte sajnáltatni
magát. Sokat gondolkodtam, hogy ez utóbbi típusnál miféle pszichológiai folyamatok
játszhattak közre. Valószínûleg a szégyenkezés amiatt, hogy az az ember,
akivel szemben állok, az egy adott pillanatban emberileg a tisztességnek egy
nagyobb mértékét tudta felmutatni, mint én, és hogy mentsem magam ezért a
nem egészen korrekt viselkedésért, sajnáltatom magam.
Egy apró kis zsánerkép ebbõl a sorozatból. Egész friss ember voltam még idekint,
a fenekemen volt a gyûjtõfogházbeli tojáshéj, amikor barátaim meghívtak
az MTA valamilyen néprajzi vagy folklór-összejövetelére, ahova elmentem, és
óvatos magatartásomnak megfelelõen az egyik sarokba húzódva vártam az elõadás
kezdetét. Ott nyüzsgött Tõkés Ottó is, a NÉKOSZ egyik alapító figurája,
Rajk László közeli munkatársa, aki 56-ban is csinált valamit, de aztán nagyon beijedt.
A NÉKOSZ-ról megjelent komolyabb publikációkban ott van a neve, és méltányolják
ilyen irányú érdemeit. Mindenesetre régóta és jól ismertük egymást.
Nem akarom dramatizálni, mert az égvilágon semmi sem történt kettõnk között,
csak annyi, hogy nem vett észre. Az Akadémia elõadói termében nem vett észre!
Jött, ment, de mindig óvatosan elkerült. Ezzel szemben Kodály Zoltán messzirõl
észrevett, odajött hozzám, melegen kezet fogott velem, és azt mondta: „Örülök,
hogy újra magunk között látom. Hogy van, milyen egészségi állapotban vészelte
át a börtönt?” Majd minden jót kívánt, és elment. Feltûnõ volt a különbség.
BÁCSI JÓZSEF, 1989: Amikor kijöttem, rendkívüli állapotokat tapasztaltam. Hat éven keresztül
úgy éltem benn, hogy odakinn elfojtott indulat dühöng az emberekben,
alig várják, hogy lehessen valamit csinálni. Majdnem elsírtam magam, amikor rájöttem,
hogy Kádár Jánost úgy emlegetik mint a nemzet atyját, aki az országot
megmentette, és felszámolta a fehérterrort. Mindenki jól élt, mindenki tvisztet
járt. Az évek múlásával az emberek egyre inkább meg voltak elégedve a helyzettel.
Mellbevágott az, hogy amikor Kádár János megjelent a nyílt utcán, az emberek
odamentek hozzá, és csókolták meg szorongatták a kezét. Borzalmas volt arra
rádöbbenni, hogy a tömeg csak azon keresztül mérlegel, hogy tele van-e a hasa, fel
tud-e venni valamit, és van-e munkahelye. […] Senki nem volt velem szolidáris.
Talán a közvetlen ismerõseim sajnáltak mint embert, de még õk is úgy nyilat-