A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

OKTÓBER UTÁN
31
miért nem? Ez annyira felfoghatatlan! Sõt, én nyugodt lettem, mert ahogy telt az
idõ, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerõsödtek, a kezükben a hatalom,
a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Én akkor nem
gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják õket… Volt egy olyan érzésem,
hogy minél késõbb indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, hogy per nélkül
nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi õrizetben,
és akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk.
Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam
bedobva a levélszekrénybe. Az volt rajta, hogy: „Állás ügyében, amennyiben
még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetõben, õ majd segíteni
fog.” Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Elõször megijedtem, miért éppen
a temetõ, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égetõ volt a dolog,
elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nõ, akihez mennem
kellett, tudott rólam. Temetõi segédmunkás lettem, munkakönyves állásban.
Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt
a temetõ igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi
utcába. Telefonon kértem a beszélõ-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig
elutasítottak. Késõbb a fõkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte,
tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a bedobott cédulát az ismeretlen
aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a
pártnak egy levelet, amelyben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e az, hogy
én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán
valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt
álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak elõhúzom az
írást. Nem kaptam választ. A fõkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad
pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol elhangzott, hogy
én írtam egy levelet a pártközpontba. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani
olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy
a temetõkben éppen munkásfelvétel van. Valószínû, egy pártmunkás dobta be
hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetõbe. Kádár János ilyen nagylelkû volt
hozzám, temetõi segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon
nyomasztóan hatott rám, és azonkívül idõnként piszkáltak is az ott dolgozók.
Talán azért, mert kiríttam közülük. Ott, a fejem fölött elkezdtek beszélgetni arról,
hogy: „Te tudod, ki volt az a Maléter Pál?” A másik mondta, hogy õ nem
tudja. „Hát tudod, volt az a forradalom!” „Forradalom?” – kérdi a másik. „Igen,
hát amikor nem lehetett kenyeret kapni.” Körülbelül annyi volt ezeknek az embereknek
a forradalom, hogy akkor nem lehetett kenyeret kapni. És rettenetesen
trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Észrevették, hogy elvörö-