A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

ÚJRA SZABADON
57
koztak, hogy Józsikám, miért kellett ebbe az ötvenhatos ügybe belekeveredned?
Az emberek annyira a hatása alá kerültek a propagandának, hogy mindenki önkéntelenül
is ellenforradalomról beszélt.
ABOD LÁSZLÓ, 1989: Új volt az utcák világítása is, nem volt hozzászokva a szemünk.
Az életszínvonal is megugrott ahhoz képest, amit mi otthagytunk 1957-ben. A
Váci utcában láttam a szép kirakatokat, a külföldi árukat, imponáló volt a boltok
árubõsége. Az volt az elsõ érzésem, hogy az emberek lényegesen jobban élnek,
mint négy-öt évvel azelõtt. Nem sokkal ezután hangzott el az a mutatós
szlogen, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. A jólét, és ebben önkritikát kell
gyakorolnom, egy kicsit számunkra is elfeledtette, hogy hol voltunk, és hány embert
vittek el fölakasztani mellõlünk. Azt hittük, hogy a jobb lét, a viszonylagos
liberalizmus a mi tevékenységünknek is köszönhetõ. Bolond fejjel nem gondoltunk
arra, hogy ennek milyen ára lesz késõbb.
KARÁTSON GÁBOR, 1992: Elõször persze, ahogy hazakerültem, egy ideig nem tudtam,
hogy mit csináljak. Az irodalmi tevékenységgel teljesen fölhagytam, mert ahogy
mondtam, úgy éreztem, hogy ezen a nyelven csak hazudni lehet, és ehhez nekem
nem volt kedvem. Így aztán dunai munkásként dolgoztam a VITUKI-nál. Annál
a VITUKI-nál, amelyet aztán késõbb mélyen meggyûlöltem mint Duna-körös.
Körülbelül egy fél évig dolgoztam a Dunán. A Kvassay-zsilipnél voltunk, és onnan
mentünk föl egy nagy vasladikkal a Totyiig. A pesti ágban, a Szentendreiszigeten
van egy Totyi nevû csárda, odáig kellett fölmenni. Tizenkét helyen kellett
horgonyt vetnünk, leereszteni egy palackot, és félméterenként vízmintát
venni. Az ülepítés után leszívtuk, és ami kis üledék maradt, be kellett vinni a Rákóczi
útra. Mindenki falusi volt azon a ladikon, a téeszalapítás elõl menekültek,
kivéve engem és Csabafi bácsit, aki a vezetõje volt az egész vállalkozásnak. Úszni
csak én tudtam. Különben gyakorlatilag úgy csináltuk, hogy egy menetben
fölmentünk a Totyihoz, és ott kézimerõvel mind a tizenkét üveget telemertük,
és aztán kikötöttünk. A többiek bementek a Totyiba inni, én pedig úszkáltam a
Dunában. […] Egyszer jött egy mûvezetõszerû pasas, és kérdezte, hogy kerültem
oda, meg hogy ki vagyok. Mondtam, hogy börtönben voltam, és itt vagyok.
Erre nekiállt ott prédikálni, hogy: „Látod, tönkretetted az életedet, ide jutottál.”
És ez már az új rendszer híve volt. Nem volt egy bolseviki, hanem az a bizonyos
elaljasodott embertípus, amellyel aztán késõbb sûrûbben lehetett találkozni. De
én õbenne találkoztam elõször ezzel a típussal. […]
Találkoztam olyan volt egyetemi társaimmal, akik azt mondták, hogy én milyen
hülye voltam, mert nem kellett volna ugrálni. Olyan is volt köztük, aki szintén
részt vett a dolgokban, de nem úgy, hogy lebukjon. Ciki volt, hogy ilyenek. Bennünket
egy megalázott és megtépett, de még ellenálló lelkületû országból vittek