A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

82 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
nen vagy onnan. Ebben az esetben, a hatvanas években még a szovjet gépeket
importáltuk. Az épületet mi terveztük, a saját terveink szerint, saját anyagunkból
és pénzünkbõl. Építészeti instrukciót nem kaptam Moszkvában. Bizonyos fokig
feladat nélkül mentem oda, mert szerettem volna megnézni egy orosz papírgyárat,
de nem volt rá alkalom. Ez talán jó is volt, mert új megoldásokat találtam.
Olyan megoldásokat, amelyeket késõbb a nyugatnémet kollégák átvettek tõlem.
Azt is elmondom, hogy mit. A papírgyárnak általában két szintje van. Van egy
alsó szintje, ahol különféle malmok és általában vizes dolgok vannak, aztán van
egy felsõ szintje, ahol a péppé összeõrölt nyersanyagot ráterítik egy végtelenített
szitára, ez végigszalad, közben kicsepeg a víz. Utána meleg levegõvel szárítják,
és a háromszázadik méter végén a száraz papírt már fel lehet csavarni óriási hengerekbe.
Itt az a probléma, hogy a vizes és meleg helyiségben pára képzõdik, és
ha ez a pára lecsapódik a mennyezetrõl, és rácsepeg a papírra, akkor a papíron
lukak keletkeznek. Ezt kellett tehát feltétlenül meggátolni. Régen Magyarországon
ez az úgynevezett páramennyezet fából volt. Az oroszok betonból csinálták,
és egy padlást erõsen fûtöttek, hogy a beton megmelegedjen. De ez a betonelem
túl nehéz volt. Én arra jöttem rá, hogy vékony alumíniumlemezekkel borítom a
páramennyezetet, aminek az volt az elõnye, hogy a felette befúvott meleg levegõ
rendkívül gyorsan felmelegítette olyan hõfokra, hogy egyáltalán nem csepegett
a víz, és amellett könnyû volt, tehát egy könnyített szerkezetet lehetett csinálni.
Ezt vette át egy müncheni építész kolléga – Müllernek hívták –, aki ott csak papírgyárakat
tervezett. Jellemzõ, hogy egy nemzetközi építészkongresszuson az
MTA termeiben megismerkedtem ezzel a Müllerrel, és meghívott, hogy legyek a
vendége Münchenben. Mondtam, hogy sajnos erre most nincs idõ. Akkor legalább
vacsorázzak vele a Gellértben. Nem fogadtam el, mert úgy illett volna,
hogy én is meghívjam, mondjuk, egy aperitifre a drinkbárba, de nekünk erre nem
volt lehetõségünk. […]
Az építkezéssel kapcsolatban egy nagyon szomorú esetrõl is be kell számolnom. A
KIPTERV terve szerint a dunaújvárosi löszben a külsõ vezetékeket egy csõalagútban
helyezték el. Ebben a körülbelül kétszer két méteres nagyságú csõalagútban
ment a víz, a gáz, a csatorna, az elektromos vezeték satöbbi. Ezt a csõalagutat
elég mélyen kellett elhelyezni, benn volt a földben körülbelül három méter mélységben,
és közvetlenül a hosszú gyárépület mellett talán két méterre húzódott
végig. A nehéz pillérek alapozása szabály szerint a csõalagút alá kellett menjen,
különben oldalnyomást gyakorolt volna a csõalagútra. Tehát minden pillért legalább
három és fél, négy méter mélyen kellett alapoznunk a szükséglet szerint,
hogy ennek a feltételnek eleget tegyünk. Akkor jutott eszünkbe, hogy miért megy
ez ilyen közel a gyárhoz? Elég, ha két-három méterrel kijjebb toljuk, akkor a több-